RIA-RIA

Nem lett olcsóbb a kenyér 2023. nov. 24.

Lassan egy hét telt el azóta, hogy egy kicsi olasz ember és egy vézna magyar srác a Mennyországba rúgott majdnem 15 millió magyart. És miért csak majdnem? Mert károgók mindig voltak és vannak köztünk.

De bekaphatják. Ma, amikor már kezdjük felfogni, hogy zsinórban harmadszor, és hosszú-hosszú idő után először egyenes ágon, saját jogunkon jutottunk ki az Európa-bajnokságra, ma is lepattannak rólunk a szokásos balos mantrák, amelyek ha fájni nem nekünk fájnak, hanem azoknak, akiknek a száját elhagyja.

Mert bizony baromira fáj nekik. 

Nagyon egyszerű(?) a képlet: Szoboszlai (vagy bárki más, aki betalál) – gól – magyar győzelem – Orbán – szar minden. 

Hogy hogyan jut el valaki odáig, hogy százezrek, sőt milliók örömét kisstílű alpáriaskodásra konvertálja, nem tudom, nem is érthetem. Nálam sosem volt kérdés, hogy egy sporteseményen a piros-fehér-zöld mezbe bújt (vagy a fenti trikolórt az úszósapkájukon viselő) srácoknak és lányoknak kell drukkolni. Fel sem merült bennem, hogy a zöld helyett kék színt tartalmazó zászló fiainak és lányainak drukkoljak. Nem azért, mert ők szlovákok, szerbek, csehek vagy akárkik. Nem, simán csak azért, mert ők nem a mi kutyánk kölykei, ahogy mi sem vagyunk az övéik. És – azt hiszem – nincs is ezzel semmi baj, ilyen a sport. Ettől szép, ettől nemes (emléznek még a VB-n a muzulmán csapatok győzelemei után lángba boruló nyugat-európai városokra?).

Nemtelen támadást pedig csak a szívükben kiüresedett, mindent a politika szemszögéből vizsgálni képes hiányemberek hajtanak végre. Pedig milyen szép is az, amikor a fradisták a lila majom mezbe bújt ősellenségeik nyakába ugranak, miután a Liverpoolba padozni eligazolt Szoboszlai négy montenegróit átverve a bal alsóba küldte a játékszert! Aztán másfél perc múlva újra! De akkor már az MTK-s haverral ölelkezett össze a ferencvárosi drukker. Hogy aztán a gyűlölt felcsútiak közé eufórikusan vetve magát ünnepelje meg Nagy Ádám utolsó szögét a balkáni koporsóban. 

Na, ez a marhára nem mindegy. 

Lehet itt stadionozni (minden kórház helyére tessék egyet építeni!), lehet itt Tiborczozni, Lőrincezni, Orbánozni, Rogánozni. Egy valamit nem lehet: elvitatni. Se a győzelmet, se a tizenkét évvel ezelőtt megkezdett út sikerét. 

A kenyér nem lett olcsóbb, a paradicsom meg sárgább nem lett.

Egy valami lett csak: majd' 15 millió magyar boldog, de nagyon! Az a néhány savanyú képű szektás ballibsi meg pácolódhat a levében.

Elhangzott egyébként egy nagyon fontos mondat, közvetlenül a meccs lefújása után a mérkőzés hősének a szájából (nem, most nem arra gondolunk, hogy hány fokos a pálinka), hanem arra, hogy 

ez csak a kezdet volt.

Néhány nappal később pedig Nego Lajos erősített erősített meg minket abban, hogy ezek a fiúk komolyan gondolják: a 2004-es görög focicsodát hozta fel példának. És most őszintén: nem ilyen tökös, magas célokat megfogalmazó magyar focira vágytunk évtizedek óta (sokunk: egész életében)? És nem csak focira. Ez a magyar virtus, ami fáj, nagyon fáj ott, a magyar néplélek bal fenekén. De legyen ez az ő problémájuk.

Mi meg – gondolom nagyon sokan – nem bánjuk, hogy nem lett olcsóbb a kenyér.

És itt hívnám fel minden károgó szíves figyelmét a hamis dilemmájuk fordítottjára:

akkor sem lett volna olcsóbb a kenyér, ha veszítünk Montenegró ellen, akkor sem, ha végül nem jutunk ki az Európa-bajnokságra, és akkor sem, ha minden meccset elveszítettünk volna. Épp csak sokkal szarabbul éreznénk most magunkat.

(És azt már csak zárójelbe jegyzem meg, nem csak mi találtuk elképesztően felemelőnek az egy héttel ezelőtti meccset: az UEFA Szoboszlai Dominik gólját választotta a forduló legszebb találatának.)

Hajrá magyarok!

Nyitókép: MTI