CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Nem, nem az ukránok tudják a legjobban, hogy mi az amerikai nép érdeke 2022. okt. 19.

Ukrajna még NATO-támogatással sem tud stabil, működő államot létrehozni az 1991-ben örökölt határain belül. Valójában az ukrajnai háború egyetlen résztvevője sem támogatott olyan célt, mely helyreállíthatja a békét a térségben. Nem, nem az ukránok tudják a legjobban, hogy mi az amerikai nép biztonsági érdeke, és ez kellene, hogy legyen minden amerikai kormány elsődleges szempontja. Mind Oroszország, mind Ukrajna vezetői lehetetlen célokat tűztek ki maguk elé. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy Ukrajna független államként megmaradjon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ukrajnának vissza kell szereznie az 1991-ben örökölt összes területet.

Ezek a mondatok úgy kerültek a bevezetőbe, hogy vakon az alapul fekvő cikk különböző pontjaira mutattunk az érintőképernyőn, majd az ott megragadt mondatokat a jó öreg kopi-pészt módszerrel egymásra halmoztuk. A fejlett és szabad nyugati világban mindegyikük önállóan is felér egy totális személyiségtörléssel (a kivégzés ugyanis már rég nem elég az ilyeneknek). A baj azonban az, hogy az ominózus iromány tele van hasonlókkal, még nagyobb gond, hogy az okfejtés egyáltalán nem oktalan. A szerzője pedig olyan valaki, aki két velejéig rothadt birodalmat is jól ismer: az Amerikai Egyesült Államok egykori Szovjetunióbeli nagykövete, Jack F. Matlock Jr.

Természetesen nem a mainstream médiában jelent meg, hanem a Quincy Institute for Responsible Statecraft online magazinjában, mely önmeghatározása szerint azzal a céllal működik, hogy a külső munkatársak, riporterek elemzései és hírei révén „az amerikai külpolitika pozitív, pártatlan látásmódját népszerűsítsék, és bírálják azokat az ideológiákat és érdekeket, amelyek az Egyesült Államokat kontraproduktív és végtelen háborúkba sodorták, és a világot kevésbé biztonságossá tették.”

A szlovák rendőrség hálóján már a cím is fennakadna: „Miért kell az USA-nak tűzszünetet szorgalmaznia Ukrajnában?” Akinek esetleg kimaradt volna: a szlovák pávatollas csendőrség a fészbuk oldalán hirdette ki, hogy a békevágyók valójában orosz érdekeket szolgálnak. Bővebben erről ITT.

És akkor most lássuk magát az írást, amely kicsit más oldaláról világítja meg a dolgokat. Ugyan semmi olyan nincs benne, amit legbelül ne éreznénk, de érdemes rögzíteni, már csak a szerző személye miatt is. A jelenlegi budapesti ratykövettől például aligha várhatunk hasonló józanságot…

A szerző azzal a tételmondattal indít, hogy Kijev védelmének egyik kulcsszereplőjeként és az Oroszország elleni szankciók vezetőjeként Washingtonnak kötelessége segíteni a kiút megtalálásában.

Négy közelmúltbeli eseményt nevez meg, melyek egyértelműen veszélyesebb pályára állították az ukrajnai háborút.

• - Négy további ukrán tartomány orosz annektálása megakadályozza a korábban lehetséges kompromisszumos megoldásokat.
• - A két Északi Áramlat-vezeték elleni támadások miatt rövid távon lehetetlenné vált, hogy Oroszország Németország fő energiaszállítója maradjon, még akkor is, ha az ukrajnai háború csodával határos módon véget érne.
• - A krími híd elleni ukrán támadás ürügyet adott Oroszországnak az ukrán polgári célpontok elleni támadások fokozására.
• - A polgári célpontok elleni orosz megtorló támadások minden bizonnyal több kárt okoznak Ukrajnának, mint amennyit Ukrajna Oroszországnak okozhat.

Mind Oroszország, mind Ukrajna vezetői lehetetlen célokat tűztek ki maguk elé.

Valójában az ukrajnai háború egyetlen résztvevője sem támogatott olyan célt, amely helyreállíthatja a békét a térségben. 

Azt, hogy Oroszország nemrég négy ukrán tartományt csatolt az Orosz Föderációhoz, sem Oroszország szomszédai, sem a legtöbb európai hatalom nem fogja elfogadni.

A háború és a háború kegyetlenkedései által gerjesztett szenvedélyek miatt Ukrajna még NATO-támogatással sem tud stabil, működő államot létrehozni az 1991-ben örökölt határain belül. Ha Ukrajna megpróbálja erőszakkal visszaszerezni ezeket a területeket, és az USA és a NATO erre bátorítja és felhatalmazza, Oroszország (és nem csak Putyin elnök) nagy valószínűséggel megtorlásként lerombolja Ukrajnát. A valóság mindig felülkerekedik az illúzión, amikor a kettő konfliktusba kerül.

És ha a háború Ukrajna lerombolásával érne véget – Kijev és Lviv a földdel egyenlővé válna, mint egykor Groznij –, az feltételezné, hogy az eszkaláció nem járna atomfegyverek bevetésével. Ha az orosz vezető meg van győződve arról, hogy az USA és a "nyugatiak" célja az ő kiiktatása, mi akadályozza meg abban, hogy menet közben másokat is kiiktasson?

Mi ment rosszul? – teszi fel a kérdést Matlock. Tulajdonképpen: mi nem? Mindenekelőtt nem kellett volna ennek az egésznek megtörténnie. A hidegháború – mely tárgyalásokkal, és nem győzelemmel ért véget – a Szovjetuniót 15 részre darabolta, 15 különálló ország jött létre. Ez volt az a történelmi pillanat, amikor még kiépíthető lett volna egy olyan biztonsági rendszer, amely Európa valamennyi államának megfelelő. Csakhogy épp az ellenkezője történt. Amint Matlock írja: „az egymást követő amerikai elnökök, Clintontól Trumpig, ehelyett a NATO bővítése, a hidegháborút lezáró fegyverzetellenőrzési szerződések semmibe vétele, valamint a volt szovjet tagköztársaságoknak egy Oroszországot kizáró katonai szövetségbe való bevonása mellett döntöttek”. Igen, a Nagy Barát, Trump is…

A háborút a volt szovjetunióbeli nagykövet szerint meg lehetett volna akadályozni, „ha Ukrajna hajlandó lett volna betartani a minszki megállapodást, elismerni a Donbászt Ukrajnán belüli autonóm entitásként, messzire elkerülni a NATO katonai tanácsadóit, és ígéretet tenni arra, hogy nem lép be a NATO-ba. Mindazonáltal, ami még 2022 januárjában is lehetséges volt, az most már nem biztos, hogy lehetséges. További területek orosz annektálása növeli a tétet.

De minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz elkerülni Ukrajna teljes megsemmisülését.”

Ami pedig Amerika biztonságát illeti – mert hát egy amerikai hazafi számára mégis mi lenne ennél fontosabb? – nos, Matlock szerint téves az az érvelés, hogy támogatni kell mindent, amit az ukrán vezetők követelnek, merthogy “ők tudják a legjobban”. „Nem, nem ők tudják a legjobban, hogy mi az amerikai nép biztonsági érdeke, és ez kellene, hogy legyen minden amerikai kormány elsődleges szempontja. Sőt, a háborús nyomás alatt nem biztos, hogy (az ukránok) helyesen tudják megítélni az ő legjobb biztonsági érdekeiket”.

„1990-ben nagykövet voltam a Szovjetunióban, amikor a litvánok kikiáltották függetlenségüket a Szovjetuniótól. Az Egyesült Államok soha nem ismerte el Litvánia, Lettország és Észtország Szovjetunió általi annektálását, ezért a litvánok függetlenségük azonnali amerikai elismerését kérték. Teljes mértékben szimpatizáltam a litván törekvésekkel, de el kellett magyaráznom, hogy hiba lenne ezt megtenni addig, amíg Litvánia ténylegesen nem lesz szabad. Hogy miért? Mert 1990-ben az amerikai elismerés szinte biztosan szovjet támadást váltott volna ki, amit az USA nem tudott volna ellensúlyozni anélkül, hogy ne kockáztatott volna atomháborút.”

Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban természetesen nem a függetlenség elismerése a kérdés, hanem az, hogy az USA-nak támogatnia kell-e azt az ukrán célt, hogy visszaállítsa az ellenőrzést az összes terület felett, amelyet a Szovjetunió felbomlásakor kapott. Ha ennek a célnak a követése Ukrajna fokozatos pusztulását idézi elő, az nyilvánvalóan nem Ukrajna érdeke.

Mi következik?

Az ukrajnai harcok folytatódnak és fokozódnak, a koronavírus-járvány csak a híradásokból tűnt el, amúgy bőven itt van köztünk, globális felmelegedés, áradások, háborúk, migráció, mindezek tetejében még az Armageddon, a nukleáris holokauszt fenyegetése – ezek lógnak most a fejünk felett Matlock szerint (is). És eközben a racionalitás ma sem a belpolitikában (nemcsak az USA-ban – szerk.megj.), sem a nemzetközi politikában nem tapasztalható.

Az Európára váró kutya kemény tél miatt az öreg kontinensre nagyon komoly próbatétel vár. Amerika viszonyában ez azt fogja jelenteni a volt nagykövet szerint, hogy az európai közvélemény egyre inkább az USA-t hibáztatja majd az inflációt gerjesztő és a gazdasági recessziót előidéző politikáért (joggal, okkal, és nem csak ezekkel – szerk. megj.).

Odakint pedig, a nemzetközi politikában az jön, hogy Oroszország és Kína együttműködése szorosabbá válik. A gazdasági szankciók politikai célok elérése érdekében történő fokozása pedig visszaüt, mivel a nemzetközi kereskedelem nagyobb volumene az amerikai dollártól eltérő nemzeti valutákban zajlik majd.

Ahogy Európa meggyengül, és egyre több ország szenved az amerikai szankciók miatt, úgy fognak virágozni az amerikai dominanciával szembeni ellenállási koalíciók. A geopolitikai versengés elsőbbséget fog élvezni a közös problémák kezelésére irányuló kezdeményezésekkel szemben, még akkor is, ha a nemzetközi konfliktusok felerősítik azokat.

Úgy tűnik, az ukrajnai konfliktusban részt vevő valamennyi fél elfelejtette, hogy az emberiség jövőjét nem az határozza meg, hogy hol húzódnak a nemzetközi határok – ezek soha nem voltak statikusak a történelem során, és kétségtelenül időről időre változni fognak. Az emberiség jövőjét az fogja meghatározni, hogy a nemzetek megtanulják-e békésen rendezni nézeteltéréseiket.

És akkor a végén jöjjön a talán legfontosabb kérdés: 

van-e mód a háború megállítására?

A szerző borúlátó: a konfliktus által gerjesztett szenvedélyek miatt talán nincs. Mind Ukrajna, mind Oroszország elég vért vesztett ahhoz, hogy a lakosságuk valószínűleg ellenezzen minden olyan erőfeszítést, amely a másik félnek adná azt, amit akar. 

Az elnökök gyűlölik egymást, és minden engedményt személyes vereségnek tekintenek. De minél tovább tart a háború, annál több ukrán élet veszik oda, annál több vagyontárgyat pusztítanak el, és annál nagyobb a valószínűsége egy szélesebb körű konfliktusnak.

A tényleges harcok leállításának egyetlen gyakorlati módja a tűzszünetről való megegyezés lenne. Ez nehéz az ukránok számára, mivel ők felszabadítják a megszállt területek egy részét, de a valóság az, hogy ha a háború folytatódik, Oroszország képes nagyobb kárt okozni Ukrajnának, mint amekkorát Ukrajna Oroszországnak anélkül, hogy egy szélesebb körű háborút kockáztatna.

Az Egyesült Államoknak mint Ukrajna fő fegyverszállítójának, arra kellene bátorítania az ukránokat, hogy egyezzenek bele a tűzszünetbe. 

Az Oroszországgal szembeni legsúlyosabb szankciók támogatójaként az USA-nak arra kellene használnia befolyását, hogy rávegye Oroszországot arra, hogy a tűzszünet során valódi tárgyalásokba egyezzen bele.

A tárgyalásoknak négyszemközt kellene zajlaniuk ahhoz, hogy sikeresek legyenek, ami az amerikai-orosz diplomácia újjáélesztését igényelné. Az elmúlt néhány év során a kiutasítások mindkét ország diplomáciai állományát csontváz szintre csupaszították Mindazonáltal, ha van akarat a beszélgetésre és a tárgyalásra, akkor meg lehet találni a módját. Egyelőre úgy tűnik, hogy az akarat hiányzik.

Jelenleg úgy tűnik, hogy az ukrajnai konfliktusban érintett felek egyike sem hajlandó abbahagyni a harcot és valódi tárgyalásokba bocsátkozni az ukrajnai béke megteremtése érdekében. Amíg ez nem változik, a harcok nem szűnnek meg, és nem kezdődnek komoly tárgyalások, addig a világ olyan végkifejlet felé tart, amelynek mindannyian vesztesei leszünk.

Utóirat

Szergej Lavrovtól: Nincs értelme fenntartani ugyanazt a diplomáciai jelenlétet Nyugaton, mint eddig. „Nincs már munka” az Egyesült Államokban és Európában, de a világ más részei tele vannak lehetőségekkel – mondta az orosz külügyminiszter annak kapcsán, hogy egyre több orosz diplomáciai képviseletet ért támadás…