LIBERNYÁKULUM

Nem volt gyarmatunk, de akkor is gyamatosítani akartunk! 2021. dec. 18.

Önképeink – Gyarmatosítás és birodalomépítés című beszélgetéssel igyekezett bebizonyítani a Bölcsészettudomány Kutatóközpont Glossza című podcast adása, hogy mi magyarok – ha beledöglünk is – akkor is gyarmatosítók voltunk, és szégyeljük magunkat!

A beszélgetést Csaplár-Degovics Krisztián történész témába vágó, még megjelenés előtt álló új könyve adta, beszélgetőtársa Kolozsi Ádám, a független-objektív újságírás csimborasszójának, a Telexnek az újságírója volt, a két házigazda pedig Szilágyi Adrienn és Szilágyi Zsolt.

Már a beszélgetés elején biztosították a hallgatóságot, hogy itt bizony az önképünk átértékeléséről lesz szó, hiszen mi magyarok is bőven kivettük a részünket a birodalomépítésből és a gyarmatosításból, még ha ezt eddig nem is tudtuk. Ennek oka – mint azt megállapítják – az, hogy

nem látjuk Magyarország helyét a világban, csak egy nagyon szűk perspektívában, ezért torzul a képünk. Igen, le lettünk mucsaizva.

A birodalmakra mindig valami rosszként, elnyomó gonoszként tekintünk Kelet- és Közép-Európában, ezért amolyan védekező mechanizmusként igyekszünk elkerülni, hogy saját magunkra is birodalomként tekintsünk. A beszélgetés során végig zavarban van a hallgató, mert magyar gyarmatosításról beszélnek, mégpedig leginkább dokumentumokban található „szókészletre” hivatkozva. Az már más lapra tartozik, hogy a Habsburg Birodalomban, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában sem volt önálló magyar külpolitika, így gyarmatosítani sem lehetett. Pedig nagyon akartuk azokat a gyarmatokat!

Kolozsi Ádám meg is jegyezte a beszélgetés elején, hogy:

a kelet-európai népek nagyon nemzetközpontúan tekintenek a múltjukra.

A fenti mondaton egyik beszélgetőtárs sem akadt fenn, ami előre is vetítette, hogy itt annak bizonyítására tesznek kísérletet, hogy az új idők új szavaihoz igazodva kétségtelenül kiderüljön, Magyarország és a magyarok is aljas gyarmatosítók voltak, és ezt eddig azért nem voltunk hajlandók elismerni, mert ragaszkodunk a „versenyző áldozatszerepünkhöz”.

Azt a beszélgetőtársak is elismerték, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és bizony akad néhány vargabetű a gondolatmenetekben. El is ismeri Csaplár-Degovics Krisztián, hogy „Magyarország bonyolult módon volt aktor a kolonializmusban”. Gól.

A bizonyosság első érve Benyovszky Móric. Hát kérem, hogy lehet az, hogy egy ilyen sikertelen kalandornak(!) emlékéve van, ráadásul ötévente megemlékezik a magyarság Madagaszkárnak a francia korona igája alá juttatójáról?!

Nagyjából be is lövik ekkor a magyar kolonializmus korszakát. A 18. század végén fogalmazódik meg a gondolat, hogy Magyarországnak a Balkán-félsziget, Anatólia, illetve Közép-Ázsia irányába kellene gazdaságilag terjeszkednie, és ott valamiféle függési viszonyt kialakítania.

Meg is nevezik a fenti elgondolás okát, mégpedig Oroszország expanzív politikáját, mely nyugati és déli irányba terjeszkedve a vélt magyar érdekszférát is elérte már ebben az időben. Ez a fajta veszélyérzet késztet minden generációban legalább néhány politikust a magyar gyarmatosítás megvalósítására, köztük Széchenyi Istvánt és Kossuth Lajost is! Szinte látjuk magunk előtt, amint a Habsburg-ház trónfosztásán ügyködő Kossuth Lajos két vitriolos országgyűlési tudósítás között beszúrja a piros-fehér-zöld lobogót egy újonnan megszerzett gyarmat földjébe.

Érdekes adalék, hogy az osztrák terminológia nem is használja a „kolónia” kifejezést, helyette inkább a „munkaterület” kifejezést használja. A magyarok viszont – egykori gyarmati státuszuk okán – szintén nem szeretik használni a gyarmat szót, mivel akkor meghasonulnának, és nem maradhatnának az áldozati szerepükben. 

A beszélgetésben elhangzik, hogy a magyarok inkább a „jó gyarmatosításban” érdekeltek, vagyis egyfajta modernizálásban, szemben a francia és brit kizsákmányoló és népirtó gyakorlattal.

Persze, hogy ne együk ilyen forrón a kását, megjelenik a kötelező „rasszista szál” is a beszélgetésben. Az osztrák levéltárak ugyanis megőrizték a Kína gyarmatosításával kapcsolatos dokumentumokban a „sárga faj” kifejezést, ami – a jelenlévők szemében – egyértelműen bizonyítja a magyar gyarmatosítók rasszizmusát. A 19. századról beszélve különösen megmosolyogtató kijelentések ezek, hiszen a legalapvetőbb történészi szabálynak mond ellent, történetesen annak, hogy egy jelenséget a mi korunk szűrőjén keresztül vizsgáljunk. Az meg már tényleg csak apró adalék, hogy ezek a dokumentumok német nyelven íródtak.

A beszélgetés során a magyar gyarmatosító szándék további bizonyítékaként felhozzák az Osztrák-Magyar Gyarmati Társaságot, melynek létéről is csak néhány dokumentum tanúskodik, bármiféle tevékenységről azonban máig nem tudunk. 

Ne magukban keressék a hibát, ha még sohasem hallottak a társaságról!

A magyar orientalisztika a 19. században az őshaza kutatásával és a keleti rokonság felfedezésével volt leginkább elfoglalva. Az ezirányú kutatásokat az utókor a tudományos hozadékok szintjére redukálja le, szemet húnyva afelett, hogy az expedíciókon katonatisztek is részt vettek, ami a podcast részvevői számára egyértelműen a majdani hadászati célok előkészítését, és nem az expedícióban részt vevők megvédését jelentette.

A beszélgetés következő nagy témája a múzeumi gyűjteményekről szólt. A Néprajzi Múzeum kapott hideget-meleget, amiért annak idején tervbe vették egy „tengeri kolónia-gyűjtemény” létrehozását. Ejnye! Az, hogy a világ nagy múzeumaiba sokszor megkérdőjelezhető módon kerültek a leletek – szerintük – égbekiáltó bűn, szemben azzal a ténnyel, hogy e tárgyak zöme bizonyára az enyészeté lett volna, ha nem menti meg valaki a biztos pusztulástól.

„Mik lehetnek a British Museum morális bűneinek és tárgylopásainak magyar megfelelői?”

– hangzik el a kérdés a beszélgetés vége felé. Az ember nem győzi kapkodni a fejét az egyre felháborítóbb, a magyarságot, mint olyat mindenféle bűnökkel vádoló állítások és sugalmazások kapcsán.

És amikor igazán belelendülnek a magyarság bűneinek felsorolásába, a szafarikon való részvétel, azok idegen hatalmak kiszolgálása mellett az emberben meghűl a vér, amikor meghalja a nettó rasszizmust:

minden Afrikába látogató „euro-fehér” ember gyarmatosító.

És még mindig nincs vége! A Hungary Helps Programot, mely az üldözött keresztények megsegítését szolgáló kezdeményezés, pedig a keleti gyarmatosítási szándék modernkori megfelelőjeként állítják be.

Azon meg már igazán csak mosolyogni tud az ember, amikor arról elmélkednek, hogy

a magyarok hogyan akarták gyarmatosítani a szlovákokat (!!), akikkel a 19. századra gyakorlatilag egy évezrede közös államban éltek...

A beszélgetés végén az ember értetlenül néz maga elé és próbálja felfogni az elmúlt egy órában hallottakat. A magyar gazdasági és politikai sikerek kikezdhetetlensége okán a legújabb kori BLM-ideológiájával átitatott liberálbolsevik narratívájával igyekeznek szégyenkezésre és térdhajtásra egy olyan ügyben, amit el sem követtünk. Félő, hogy ma még mosolygunk ezen, de hamarosan már ez lesz a követendő „tudományos” álláspont.