ZSÍR

Októberi metalmustra 2025. okt. 11.

Végérvényesen ránk rúgta az ajtót az ősz, ami nem csupán annyit jelent, hogy kezdhet főni a fejünk a gáz-/villany-/fűtésszámla miatt, hanem azt is, hogy a nyári uborkaszezon után elérkezett a lemezmegjelenések legfontosabb időszaka is (már ha a karácsonyi tucat giccslemezeket nem számítjuk). Most egy kalap alá szedem az elmúlt időszak legizgalmasabb megjelenéseit, ami nemcsak a fémszívű zenerajongók figyelmére tarthat igényt. 

Testament - Para Bellum

Igazság szerint a cikket néhány héttel ezelőtt kezdtem írni, de aztán rájöttem, hogy október 10-én jelenik meg a veterán amcsi thrasher Testament 14. nagylemeze, talán érdemes lesz rá várni. És milyen jól tettem, hogy megvártam vele a cikket! A thrash metal második vonulatához tartozó, a nagy négyes (Metallica, Slayer, Megadeth, Anthrax) kommerciális sikereit sosem elérő, Testament ismét kitett magáért! Chuck Billyék gyenge lemezt sosem adtak ki a kezeik közül, és ezt tudja a közönség is, hiszen rendszeresen teltházak előtt koncerteznek. A klasszikus felállás szétrobbanását követően volt egy kis galambház-jellege a zenekarnak a kilencvenes években, ám az Eric Peterson - Alex Skolnick gitárduó ismételt egymásra találása óta nem igazán lehet fogást találni a zenekar teljesítményén, talán csak a reunion utáni első lemez, a The Formation Of Damnation volt egy kissé kiszámítható, inkább biztonsági játékot mutató korong. Azóta pedig zseniálisan keverik a kártyáikat, tényleg albumról albumra új arcát mutatja a Testament, miközben végig elsőre felismerhető és markáns maradt a karakterük.

Persze erre a mondatomra egyből itt kell rácáfolnom, hiszen a lemezt nyitó For The Love Of Pain közepén meg kellett néznem, hogy nem kapcsoltam-e véletlenül át valami black metal nótára, olyan blackes riffek, ének, na meg blastbeatek jöttek szembe, ami minden, csak nem tipikus Testament! Imádom! A négyes Mean To Be kicsit a nyolcvanas évekbe vezet vissza, konkrétan a banda nagyepikáihoz, egy az egyben hozzák a régi Testament-lírák érzésvilágát. Már csak ezért is érdemes meghallgatni a lemezt. A maradék – mivel még csak tegnap jelent meg – nem csapódott még le bennem kellően, de megbízható, 21. századi Testament, és ez így is van jól.

Kellemesen változatos, sőt sokszor kifejezetten bátor próbálkozás ez egy veterán gárdától. Mindenképp rajta lesz az év végi listámon!

10/9 (csak mert még nem volt ideje beérni)

Paradise Lost - Ascension

Ritka az, amikor egy 1988 óta üzemelő együttes új lemezének megjelenése kivált még némi izgalmat, ráadásul azt maradéktalanul teljesíti is! Nick Holmes és Greg Mackintosh nem tudom, mit reggelizik mostanában, de sikerült valami olyat letenniük az új lemezükkel az asztalra, amit tényleg senki sem várt tőlük. A kilencvenes évek gótikus popba való elhajlásuk után szépen visszatértek a doomos gótikus vonalhoz, egyre születtek jó, de azért valljuk be, nem valami világrengető korongok, aztán Nick Bloodbathos kalandja (jóféle svéd halálmetál!) meghozta a szomorú pacsirtánk kedvét a hörgéshez az anyazenekaránál is, ami egyből újraélesztette a kilencvenes évek dohos brit gótikus doom metalját, ami sohasem halt meg igazán, épp csak Paradise Losték távolodtak el tőle. 

Na, de itt az új korong, ami tulajdonképpen úgy szintetizálja a zenekar fogós melankóliáját és death metalos gyökereit, hogy abból valami annyira izgalmas elegy keletkezik, amilyenre már nagyon rég vágytunk. És az egészben az a lenyűgöző, hogy igazából semmin sem változtattak az előző lemezek óta, szerintem maguk sem tudnák megmondani, mitől működnek jobban az új dalok, mint az öt évvel ezelőttiek. Sebaj, élvezzük ezt az áldott pillanatot, mert bizony hosszú ideje a legjobb anyagot tették le az asztalra, ami 17. nekifutásra tényleg nem kis teljesítmény.

Nyilván semmi sem tehető oda a Draconian Times mellé, de csodálkoznék, ha évek múlva nem az Ascensiont emlegetnénk rögtön a zenekar magnum opusa után. Számomra az év legpozitívabb meglepetése!

10/10

Amorphis - Borderland

Új lemezzel jelentkeztek a dallamos finnek is, és ha gonosz akarnék lenni a lemez címe tökéletesen leírja, mit is érzek velük kapcsolatban. A Borderland kifejezés itt nem határterületet jelent, hiszen annyira tipikus Amorphis anyag született, amennyire csak egy lemez Amorphis lehet, és ezt értsük egyszerre jól és rosszul, így egydajta tudathasadásos állapotból (borderline) szemlélem  én is a korongot: nem tudom eldönteni, hogy zseniális vagy ezerszer hallott, elcsépelt anyag. Egy biztos, nem találták fel ezúttal sem a spanyolviaszt Tomi Joutsenék, de az is tény, hogy amióta a zenekarban van az aranytorkú dalos pacsirta, vagyis 2004 óta, rátaláltak egy olyan formulára, ami egyszerűen minden körülmények között működik. 

Kellően fogós, már-már negédes dallamok, némi szigorú riffelés, egy kis hörgés, de csak annyira, hogy senkit se riasszon el. Amennyire nem emlékszem egyetlen momentumra sem az előző Amorphis anyagról, vélhetőleg ugyanannyira nem fogok erről sem emlékezni semmire, miután véget ért a korong, ám meg kell jegyezni, hogy most mégis kellemesebb, kényelmesebb hallgatnivalónak érzem, mint néhány elődjét. Mindenesetre ennek a formulának a csúcsa továbbra is a Skyforger, a 2009-es lemezhez pedig most kerültek legközelebb. Azért a címben megígért határterületek elérését, némi izgalmat hiányolok, de amúgy kellemes hallgatnivaló a lemez.

10/6-9