Orgonaszentelő 2025. okt. 21.

Mi sem bizonyítja jobban egy gyülekezet összetartását, mint az, ha nem veszi a templomi felszerelés egyetlen darabját sem általános dolognak, hanem mindenki úgy gondolkodik:

Ma még működik, de mivel működik, kopik, és ha kopik, javítani kell, tegyünk rá félre.

Az ilyen felszerelési eszközök bizony akkor vannak a legveszélyeztetettebb állapotban, ha a meglétük maguktól értetődő, általános, sőt leltári darab. Ez nem nagy probléma az olyan apróságoknál, mint az úrvacsorai kehely, a tálcák, a terítők vagy akár a hangosítás, mikrofonok, hangfalak. Nehezebb a helyzet, ha már az orgonáról van szó. Mert kántort még egész gyorsan tud keríteni a gyülekezet. Viszont a gyülekezet hozzáállását igencsak megmutatja, amikor az orgona egyre rosszabbul szól, esetleg nincs felújítva, mert még megy. 

Az orgona olyan fokozatosan veszíti el régi hangját, amilyen fokozatosan romlik a gyülekezet hallása is a korral. 

A fiatalok pedig már egy adott hangerőt, hangfekvést hallva elkönyvelik, hogy „régi darab az már, lehet, hogy csak ennyit tud”.

Aztán egyik napról a másikra kileheli az utolsó akkordot, és marad a holland hegesztő, vagyis az elektromos harmónium. Hogy miért hívták holland hegesztőnek, arra csak tippem van, hogy valószínűleg a faborításban a motor úgy szól, mint a nagyhegesztő motorja, a holland meg azért, mert anno a Felvidékre a holland gyülekezetektől lett idejótékonykodva, de ezt az idősebb lelkészek jobban tudnák. Meg is elégednek vele, mert kisebb, mozdíthatóbb és a hangja is ugyanolyan. Az orgona pedig maradjon ott a templom karzatának múltidéző részeként.

Sajnos a legtöbbször ez megy, de vannak kivételek. Esetenként vannak törekvések, és előfordul, hogy vannak sikerek.

Vasárnap épp erre láttam példát. Az igyekezetre és az eredményére. Az alkalmon elhangzott az igei alap arra, hogy lehet ünnepet szentelni, a szószékről a gyülekezeti összetartozás szólt, a végszóban a hála.

Nekem pedig az egészet az elmúlt másfél-két év munkájának összefoglalásában a „keressetek és találtok” szavak fogták össze. A lelkészek kerestek buzgóságot és találtak bőséggel lelkesedést mindhárom gyülekezetükben. A presbitérium keresett szakembert, és talált olyat, aki együtt tudott dolgozni olyanokkal is, akik más-más részéhez is értettek annak, amire az ilyen javításhoz szükség van. Kerestek anyagi keretet, és találtak olyanokat, akiknek a lelkesedése az ilyen nagy projekthez azután is megmaradt, hogy meghallották mennyibe kerül, és bedobtak a közösbe. Ez az orgona nekünk is szólt, szóljon továbbra is és a jövő nemzedékei is hadd hallják.

És amikor elkészült, keresett egy napot a hálaadásra, és mellé megtalálta azokat is, akik megtöltötték a templomot, hogy hallják a felújított és – merem állítani – kibővített és modernizált orgonát, aminek a külseje megtisztult, de nem változott, csak kicserélődött kicsit, de megszépült nagyon.

Írhatnék neveket, leírhatnám az orgonaszentelés eseményét, milyen kórus énekelt az orgonakíséret mellett, kik hirdették az igét, de két dolog miatt sem célom ezt tenni.

Egyrész azzal elvenném a figyelmet a község és a hozzá tartozó két szórvány gyülekezeteinek tagjairól, mert mindenki beleadott, amit tudott, szíve és képessége szerint.

Másrészt a célom ezzel inkább megmutatni, így is lehet, sőt kell is.

Megértem, ha modern, múlt vagy jelen században megépített templomokba már nem fér be a nagy orgona, nem is azzal terveznek, hanem adnak a jó hangosításra és orgona árán megvehető szintetizátorra. Nem ugyanaz a hangzás, de megértem. Ahol azonban a régi templom része a nagy és míves, szép orgona, de már nem úgy szól, ahogy kéne, tehát maradnak a harmóniumnál, ott csak e vasárnapi orgonaszentelővel, és a Deáki-Galánta-Vágsellye falusi és szórvány, kicsi gyülekezeteinek példájával akarom bemutatni:

Lehet, és kell így is, vagy nem csak az orgonát veszíti el a gyülekezet egy olyan világban, ahol már a templomokból is raktárakat, vagy diszkókat csinálna a „szabadszellemű és felvilágosodott” gondolkodás.

Nyitókép: reformata.sk