A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Winnetou

Oriskó Norbert: Winnetou nyomában, avagy az apacs törzsfőnök példája ma is időszerű 2024. febr. 16.

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!

A Duna televízió szombatonként az 1960-as években készült Winnetou-sorozat egy-egy részét tűzi műsorára. A beharangozót olvasva úgy tűnik, most kilenc részt láthatunk a tizenegyből. Ez most részletkérdés, ebben a cikkben arról lesz szó, hogy milyen társadalmi jelentősége volt ezeknek a filmeknek a szocializmus éveiben, és miért időszerűek ma is.

A később születettek számára jól jöhet egy „gyorstalpaló”. Nem voltak műszaki eszközeink a filmek tárolására (a képmagnó pár évvel a rendszerváltás előtt jelent meg, és akkor még kb. egy éves fizetés kellett annak megvásárlásához). Nem volt műholdas tévézés, hanem jó esetben volt hat műsor, mégpedig Budapest 1-2, Pozsony 1-2, Bécs 1-2 (voltak televíziókészülékek, melyeket úgy gyártottak, hogy a kapitalista osztrák adó néma legyen, „ne zavarjon bele a marxista-leninista eszmékbe”, amelyek egyébként még az egyetemi államvizsga tantárgyai között is ott voltak). A műsorújságokban színes tollal jelöltük be, mit is akarunk megnézni, nehogy lemaradjunk valamiről, mert akkor arra talán éveket várhatunk, hogy megnézhessük. És voltak mozik, amely kínálatát szintén árgus szemmel lestük.

Olyan nyugati filmek, amelyek átestek a rostán, bejöhettek. Közéjük tartoztak például az ún. kosztümös és történelmi kalandfilmek, vígjátékok, sci-fik és a westernfilmek is. Akkor még Németország két részben volt, az indiános kalandfilmeket a szocialista NDK és a kapitalista NSZK is gyártotta. Az utóbbi készítette a Winnetou-filmeket is, mégpedig a forgatás helyszínéül szolgáló, akkor még létező Jugoszláviával, a színészek között volt francia, olasz, amerikai stb. is.

A Winnetou-filmek sikerét több tényező összessége eredményezte. Köztük van Martin Böttcher gyönyörű zenéje, a festői szépségű – ma már horvátországi – táj csodálatos vízesései, és a nagyszerű színészi alakítások, köszönhető elsősorban a két főszereplőnek, a Winnetout alakító francia Pierre Brice-nek, az old Shatterhandet játszó amerikai Lex Barkernek. Természetesen ott voltak a gyönyörű hölgyek, többek között a Winnetou húgát, Nso Csit formázó – ugyancsak francia – Marie Versini, illetve az apacs főnök szerelmét, Ribanát megtestesítő német Karin Dor. Ők már nincsenek közöttünk, de

a ma is sokak kedvencének számító olasz Terence Hill is felbukkan néhány epizódban.

Szóljunk néhány szót a regényíróról is, akit annak ellenére, hogy nem volt magyar, sokan ma is May Károlynak hívnak. A német író esete nem egyedi, hasonló volt a helyzet a francia írókkal is, pl. a Nemo kapitány és több tucat más regényt termelő alkotót Verne Gyulának neveztük, a három testőr atyját pedig Dumas Sándornak.

A Winnetou-nak magyar vonatkozása is van, az apacs törzsfőnök vértestvérét állítólag a magyar természettudósról, kutatóról, Xántus Jánosról mintázta az író.

Erre a legendára a tavaly Győrben látott „Cowboyok és indiánok – A legendás vadnyugat” c. kiállítás is emlékeztetett.

Jómagam ezen íróknak köszönhetem, hogy megismertették velem az olvasás élményét. Nem mondhatom azt, hogy a mai fiatalok már nem olvasnak, hiszen sok olyant ismerek közülük, aki ugyanezt az érzést tapasztalták a Harry Potter-könyveknél – ezért természetesen köszönet illeti J. K. Rowling-ot is.

Történetesen éppen Winnetou-t bámulva határoztam el először, hogy hosszú hajat növesztek, mert az egy apacs harcosnál alap.

Itt-ott előfordult, hogy levágattam, de amikor néhány évvel később felfedeztem az Omega együttest, ismét „kiástam a csatabárdot” a borbélyok ellen. Frontemberükkel, Kóbor Jánossal (sajnos, már ő sincs közöttünk) is beszéltem erről, ő szintén azt mondta, hogy nem a rockzene miatt hosszú a haja, hanem a kalandfilmek hőseit látva döntött így, mert a lobogó haj a szabadságérzetet váltotta ki nála azokban az időkben. Ezt az érzést nála később a Rolling Stones koncertjének látványa tovább erősítette.

Ha Winnetou-film volt a tévéműsoron, akkor azt meg kellett néznünk. Volt, hogy szüleim a gyermekeik miatt szakították félbe éppen aktuális munkájukat, hogy a film elejére otthon legyünk. Egyetemista koromban (1980-as évek) a pozsonyi mozik műsorán is gyakran megjelent, még késő este is. Többször telt ház előtt tapsoltunk az apacs főnöknek, aki éppen az utolsó pillanatban mentette meg valaki(k) életét.

Amikor Winnetou az „örök vadászmezőkre” költözött, voltak, akik szemében a könny is kicsordult.

Eltelt 50–60 év, ma már más hősökért rajonganak a fiatalok. Nincs azzal semmi gond. Azért még ma is látni olyan jelenségeket a globalista világban, hogy ma is van aktualitásuk, üzenetük az egykori Winnetou-filmeknek.

Az apacsok azért harcoltak, hogy védjék az ősi földjüket, az európai Old Shatterhand-nak sosem okozott gondot kimondani, hogy az indiánok harca jogos.

Karl May a regénye (Móra könyvkiadó, 1966, fordította és az ifjúság számára átdolgozta Szinnai Tivadar) végén így fogalmaz:

A tehetséges, nagyszerű indián népnek nem adatott meg, hogy lépésről lépésre érje utol a korábban kifejlődött kultúrákat – tragikus találkozása azzal a kultúrával, amelyet európaiak vittek át oda, végzetessé vált számára.

Bár Winnetou személye fikció, de az apacsok (pl. Geronimo) történelme nem. Ahogy a sziúké (Ülő Bika) vagy a mohikánoké (ők J.F. Cooper regényeiben jelennek meg) sem. Dél-Amerika indiánjai sem jártak jobban, lásd az Inka Birodalom (Atahualpa) tragikus sorsát. És ez csak néhány kiragadott példa a sok indián nemzet vagy törzs közül.

Fél évszázaddal ezelőtt a szabadságért és az ősi földért való küzdelem megtestesítői voltak az indiánfilmek hősei.

Amerika őslakosainak sorsa intő jel lehet a mai Európának is, hiszen itt is vannak veszélyeztetett ősi lakosok, kultúrák, vallások – gondolhatunk akár a kereszténységre vagy az őshonos kisebbségek helyzetére is. Ma is szükség van Winnetoukra!

„Uff, én beszéltem!”

Nyitókép: Winnetou (Pierre Brice) és Old Shatterhand (Lex Barker) vérszerződése az 1963-ban készült Winnetou I. c. filmben

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!