AMMARHA!

Orosz páncélos osztagot futamított meg az ukrán pásztorkutya 2022. jún. 7.

A háború kezdete óta sok hősköltemény született már, mindenki emlékszik a Kígyó-sziget halált megvető hőseire, vagy Kijev szellemére – ezekben a háborús anekdótákban a legfőbb közös pont, hogy minden szavuk igaz. Nincs ez másképp a hős ukrán pásztorkutyáról szóló történet kapcsán is, melyre a Kontra.hu figyelt fel.

Mielőtt továbblépnénk, azonban egy elmaradhatatlan közlemény:

Nyitóképünk nem illusztráció, tisztelettel ajánljuk Sváby András figyelmébe, ha már nincs mit bemutatni a Heti Naplóban –

 a képen látható PG–7-es kumulatív páncéltörő gránátot immár az ukránok által kifejlesztett speciális szájkosár segítségével az erre kiképzett kutyák pofájából is indíthatjuk.

Ha jobban megnézi András a fotótkat, azt is könnyen kiszúrhatja, hogy a robbanások sem utólag lettek odafotoshoppolva. 

Az ártatlan, tisztességes és szeretetre méltó ukrán nemzetre váratlanul, mindenféle provokáció nélkül rontott rá a véres agyarakkal ordítva követelőző orosz medve. A hírfogyasztók tájékozódási igénye a konfliktus epicentrumától távolodva egyenesen arányosan csökken. Minél kevesebbet tud például egy átlag amerikai a régió gazdasági, politikai és nemzetiségi vonatkozásairól – jelenkori és történelmi összefüggéseiben egyaránt –, annál nagyobb lelkesedéssel és kevesebb fenntartással nyalja be az amerikai érdekeket szolgáló ukrán hőseposz-narratívákat

– vezetik fel az exklúzív történetet a Kontrán. Következzen is, minden további nélkül: 

A keleti szomszédunkban zajló konfliktus attól is különleges, hogy a ma divatos egalitárius elveknek megfelelően bárkiből lehet hős. Darya (9) egy szerény, de takaros kertes házban lakott dolgos, békeszerető szüleivel Mariupol külvárosában.

A család épp vasárnapi ebédjét fogyasztotta, mikor az előrenyomuló orosz csapatok első tüzérségi találatai becsapódtak. A kis Darya halálra rémülve dobta el a kanalat, édesanyjához futott, átölelte, és a szoknyájához bújva az asztal túloldalán levesét nyugodtan kanalazó apjára nézett: -Édesapám, most mi lesz velünk? Yegor (39) első osztályú acélgyári szakmunkás megtörölte a bajszát, majd minden sietség nélkül a dédszülőktől örökölt, népművészeti mintákkal díszített ládához lépett, amelyből egy kopott, de tiszta egyenruhát és egy géppisztolyt vett elő, miközben halkan dúdolta a jól ismert ukrán verbunkost: „Vlad Zelenszkij azt üzente, elfogyott a regimentje…”. Darya letörölte könnyeit, majd kiszaladt a kertbe. Kisvártatva visszatért, kezében az udvaron nyíló virágokból szedett kis csokrot szorongatva. „Édesapám, védd meg ősi ukrán földünket a betolakodóktól!” kiáltotta, majd csókot lehelve apja zubbonyán díszelgő, SS-jelvényre közelről sem hasonlító Azov Légió felvarróra.

Apja párás szemmel nézte gyönyörű kislányát, tudva, hogy bárhogy is lesz, lányából méltó ukrán hazafit neveltek, aki akármikor kész lesz életét és vérét adni a nemzetért, ha a kötelesség azt diktálja. Büszkén gondolt arra, kislánya máris milyen jól kezeli a család birtokában lévő 12 éles lőfegyver mindegyikét, és hogy Daryának szeme sem rebben majd, ha a 10 év alattiakat is mozgósítják majd.

Utoljára még megölelte feleségét, majd határozott léptekkel, vállán a géppisztolyával kilépett a kertkapun. Az utcán azonban már borzalmas kép tárult Yegor szeme elé: kedves szomszédjaik megcsonkított holttestei hevertek szanaszéjjel, melyeken megvadult, tetőtől talpig véres orosz katonák felváltva követtek el nemi erőszakot, és vérfagyasztó kannibálok módjára lakmároztak a lemészárolt civilek húsából. Több se kellett a hős katonának. Rohamléptekkel az elnyomó sereg felé vette az irányt, egyik kezében összecsukható aknavetője, másikban Batkivshchyna (Anyaföld) névre keresztelt AK-47-es géppisztolya, és tüzet nyitott a szentségtelen kedvteléseiknek hódoló orosz terroristákra.

Hullott is az ellenség, mint a pelyva, már a kilencvenharmadik ellenséges katonából húzta ki a bajonettet, mikor észrevette, hogy házuk felé páncélos hadosztály közeledik fülsiketítő zúgással. Ekkor Adolf, a család fajtatiszta (és erre Yegorék mindig nagyon ügyeltek!) kárpáti pásztorkutyája vad csaholással kirontott a kertből. Mögötte a megdermedt Darya kiabált: „Kiskutyám! Mein Führer! Tessék szépen visszamenni, bitte schön!”. A kutya azonban legalább ugyanolyan elszánt hős hazafiként nevelkedett, mint kis gazdája, és gondolkodás nélkül az orosz páncélosokra rontott. A parancsnoki tank lőtornyából a zord, sebhelyekkel tarkított főhadnagy gonosz mosollyal kiadta a tűzparancsot: Adolfnak meg kell halnia!

A pásztorkutya azonban szédítő gyorsasággal, megdöbbentő ügyességgel cselezve kerülte ki a tankokból záporozó pergőtüzet, és egy ugrással az ukrán csecsemőkoponyákkal dekorált páncélos tetején termett. Fogait a főhadnagy torkába mélyesztette, majd a nyakörvére erősített robbanószerkezetet aktiválva beugrott a tank gyomrába. A hatalmas robbanással megsemmisülő tank látványára aztán a többi harci jármű legénysége úgy megijedt, hogy a szélrózsa mind a négy irányába, hetedhét országon is túl futottak. Nem kellett ám sokáig kérlelni őket, hiszen köztudomású, hogy az orosz katonák pokolba kívánják ezt az egész háborút. Yegor elégedett mosollyal nézte a pánikszerűen menekülő tankokat, magához ölelve kislányát, aki elcsukló hangon kérdezte: „Édesapám, miért kellett kiskutyámnak életét áldoznia az anyaföld szabadságáért?”. Mire apja komoly tekintettel ránézett, és csak ennyit mondott: „Slava Ukraini!”