ZSÍR

Otthoni csend a világ zaja után 2025. máj. 10.

Ma reggel úgy döntöttem, elég volt. Túl sok minden történt mostanában. A hazaáruló Gyurcsány bejelentette visszavonulását, új pápát választottak Rómában, és közben valahol megint új háború kezdődött. Minden hír harsog, minden szalagcím kiabál, mindenki véleményt formál. De én ma nem akartam semmit hallani ebből.

Fogtam magam, és elindultam a szőlőhegyre. Felvidéken egy kis faluban nőttem fel, itt élek, itt van a lelkem is, a szívem egyszerre dobban a szülőföldemmel, és bizony ilyenkor tavasszal nincs szebb látvány, mint ahogy a domboldalon sorakozó szőlőtőkék között áttör a napfény. A fák még csak épphogy zöldellnek, de már érezni a föld illatát, azt a hamisítatlan, tavaszi nedvességgel kevert frissességet, amit csak az tud, aki egyszer is végigsétált egy áprilisi délelőttön a hegyek között.

A lábam alatt ropogott az avar, a levegőben méhek zümmögtek, a távolból pedig hallani lehetett, ahogy valaki a szomszéd pincesorokban kapálgat. Nem beszéltem senkivel, és most ez volt a legjobb.

Mindenki a világ dolgairól beszél manapság, de én most csak figyeltem, ahogy a természet nem kérdez semmit Gyurcsányról, nem érdeklik a vatikáni döntések, és nem küld fegyvert sehová. Itt csak a csend van, meg a szőlőhegy, meg a tavasz.

Sok volt az utóbbi időszakban. Túl sok. Néha azt hisszük, hogy minden percben tudnunk kell, mi történik a világban – de közben elfelejtjük, hogy itt van körülöttünk valami sokkal régebbi, sokkal békésebb. Itt van a Bodrogköz, a csodálatos Zoboralja, itt vannak az Ung-vidéki dombok, és persze a Garam menti szőlőhegyek, amik nem sietnek sehová. 

A természet nem ideges, nem véleményez, csak teszi a dolgát.

Ahogy leültem egy kiszáradt venyigehalom mellé, a nap melegen sütötte a hátamat, és egy pillanatra tényleg úgy éreztem, mintha megszűnt volna a világ. A hírek, a nevek, a háborúk, a pápák, a politikusok – mind eltűntek, és csak a tavasz maradt.

És én ott ültem a felvidéki szülőfalum kis pincesorain, a saját szőlőhegyemen, és úgy éreztem, ez most egy jó hír. Vagy legalábbis egy békés pillanat. Ami most talán még többet ér minden információnál.

Te is menj ki, ha teheted. Ott nem kérdezi meg senki, hogy mit gondolsz a világról. Csak azt, hogy érzed-e még az otthon illatát.