ZSÍR

Palásti csata - 1552 - rockopera 2024. ápr. 8.

Kevés zenei anyag megjelenését vártam idén annyira, mint a Róm Gábriel által megálmodott Palásti csata 1552 című rockoperáét. Azon túl, hogy egy általam nagyra tartott zenekar, a Remorse (immáron egykori) énekesének zenei anyagáról van szó, a személyes ismeretség és a kiadvány felvidéki kapcsolódásai is csak tovább növelték a kíváncsiságomat. 

Persze hazudnék, ha most azt állítanám, hogy teljesen friss füllel hallgattam bele a kész anyagba, ugyanis már 2023-ban módom nyílt megismerkedni a dalokkal. Akkor szánt szándékkal nem mélyedtem bele az anyagban, bármekkora is volt a kísértés, azt szerettem volna, hogy a tökéletesre csiszolt, a nagyközönség számára is elérhető mű vonjon a hatása alá. És bizony nagyon is jól tettem, hiszen amit Cserfalvi „Töfi” Zoltán, a Denevér Hangstúdió mágusa elénkvarázsolt, arról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Noha ma már szinte otthoni körülmények között is kiválóan megszólaló anyagokat lehet elkészíteni, 

Töfi olyan hangképet valósított meg, amilyen nem csak magyar viszonyok között is egyedülálló: minden hangszer, minden apró díszítés úgy szólal meg, hogy annak helye, sőt súlya van. 

Olyan apróságokról beszélek, amelyek az átlaghallgató számára elsikkadnak, de hiányukban teljesen másként szólna a korong.

Tudom, az előbbi, technikai részt általában az ilyen kritikák végére szokás biggyeszeteni, de most kimondottan előre kívánkozott, annak hangsúlyozására (is), hogy itt nem valami olcsó sufnituning lemezről van szó, hanem a legnagyobb szuperprodukciókkal vetekedő (azok többségét alsó hangon is messze leköröző) korongról. A szemkápráztató külalakról pedig Havancsák Gyula (akit ma már a világ minden tájáról felkérnek lemezborítók megtervezésére), illetve Köhler Ágnes gondoskodtak.

Amikor anno elárulta nekem Gábriel, hogy egy rockoperán dolgozik, magasra szökött a szemöldököm, aztán felidéződött bennem az egyik legelső találkozásunk, amikor még gimis koromban meglátogattuk őt Paláston az egyik cimborámmal, akivel együtt zenélt. Akkor Gábriel egy (emlékeim szerint) ószláv nyelvű zsoltár metalosított verzióját mutatta meg nekünk, amivel akkoriban szöszölt (nem tudom, mi lett a nóta sorsa, de máig emlékszem, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon!), és már akkor éreztem, hogy egy roppant zeneiséggel megáldott muzsikushoz van szerencsém. Ezen megfigyelésemre csak ráerősítettek a Gábriel közreműködésével készült korongok (Remorse: Harc!, Kohó; Friday: Chosing the Future) is. Nem volt tehát kétségem afelől, hogy minőségi munka kerül ki Gabriel kezei közül.

És akkor lássuk magát a nagybetűs ZENÉT!

A lemez Nyitánya egy komolyzenei felvezetés. Alapvetően irtózom az ilyesmitől, léptetem is kivétel nélkül, ám itt a funkciója a Szénégető Richárd által elővezetett narráció aláfestőzenéjéül szolgál, és mint olyan, a szomorkás és egyben heroikus dallamok olyan lelkiállapotba is juttatják az embert, amilyet megkövetel a zene. A sejtelmes A mező című tétel hallgatása tulajdonképpen a Nyitány folytatása, ám itt már megjelenik a dob, a gitár, a basszusgitár, megadva a rockopera rockos részét – roppant természetes módon fúzióra léptetve a komolyzenei, a népzenei és rockzenei elemeket. A tételben felcsendülő törökös motívum hatására szinte látom magam előtt a palásti mező felé vonuló janicsárokat, a gőgös szpáhikat és a környéket terrorizáló akindzsiket (olyan nagyon nem kell elképzelnem, sokat autóztam már arrafelé).

Az első igazi meglepetés már a harmadik tételnél ér, az Ajkad ajkamon, ami a lehető legbátrabb indítása a rockopera tényleges kezdésének, hiszen egy roppant intim szerelmi vallomásról van szó, a legszebb magyar szerelmi lírai alkotásokat idézi. Sokaknak furcsán hathat ez a rádiókompatibilis dal (főleg hősünk zenei múltját ismerve), a meghökkenést viszont – ismerve Gábriel dalszövegeinek lírai oldalát – gyorsan felváltja a kényelem érzése: fülbemászó dallamok, jól eltalált szöveg, mellé olyan hangszeres játék, hogy az ember teljesen a hatása alá kerül. Power lírát csak így érdemes írni! Az alapvetően két szálon futó történet szerelmi szála igazán emberi, hús-vér karaktereivel könnyű azonosulni, nem heroizálja, emeli magasba őket a szerző, így végig hitelesek maradnak.

A folytatásban Tinódi krónikája akusztikus bontogatással indul, sejtelmes zongorával, kissé a Trans-Siberian Orchestra megoldásait juttatja az eszembe (a karácsonyi hangulat nélkül). A magyar késő középkor krónikása egy izgalmas párbeszédet folytat, hiszen az igric (Bella Levente) archaikus dalolására már-már rapbe hajló előadásmóddal felel az írnok szerepébe bújó Balogh „Juró” Szabolcs. És hogy teljesen kerek legyen a borsodi kompánia, a gitárszólót a Remorse-os harcostárs, Oláh Zsolti kanyarította a nóta alá. És a meglepetéseknek még koránt sincs vége! 

Ágoston püspök szerepébe a széles Felvidék legvagányabb vérző Rómeója, Kovács Koppány ugrott be, aki nem ijedt meg az anyazenekarától eltérő hangzású daltól. Ágoston prédikációjának mindenképp helye lesz majd egy életműlemezen, énekteljesítményét már-már progresszív metalos zenei alapok teszik emlékezetessé olyan gitárszólókkal, amilyeneket magyar lemezen ritkán hallhatunk.

A folytatásban ismét egy lírai hangvételű dal (Anyácska, anyácska) érkezik, Dudás Ivett és Korpás Éva duettje annyira szívbemarkoló dallamokkal operál, hogy arról nehéz írni, mert annyiféle érzemlet ébresztenek az ember szívében. A dal refrénje maga a csoda, megkockáztatom, a lemez legnagyszerűbb pillanata. Aztán egyszer csak egy ismerős hang érkezik: Nagy Feró összetéveszthetetlen orgánuma csavar még egyet a kiváló nótán. Ja, azt el is felejtettem, hogy a dalban egy csodás hegedűszóló is megszólal. Bár ez a dal lenne a magyar könnyűzene standardja!

A Hajdu vívódásában ismét a karaktert megformáló Jósa Tamás viszi a prímet. Az egykor a zselízi Ayers Rockot is megjárt énekes a Dal 2024-ben is megmutatta magát a magyar közönségnek, itteni teljesítménye alapján pedig várhatja a legnagyobb magyar hard rock / heavy metal zenekarok megkeresését a frontemberi posztra. A dal maga ismét egy refréncentrikus, leginkább AOR-tétel, ami a főszereplő belső vívódását mutatja meg. Zeffer András vendégeskedik Hammond-orgonán, ami a legendás billentyűs névjegyét alaposan rá is nyomja a nótára, hangulatában tetten lehet érni a P. Mobil és a Mobilmánia világát. 

A Török vonulása egy átkötő, instrumentális tétel keleti motívumokkal, aminek valódi funkciója majd a rockopera színpadra való adaptálásánál bontakozik majd ki, de gonosz atmoszférájával abszolút rendben van.

Az egyik kedvenc dalom a lemezről a Hadvezérek tanácsa, ahol tényleg egy rockopera kellős közepében érezzük magunkat, csak úgy kapkodjuk a fejünket! A sokszereplős opusz baljós, basszusgitár által vezérelt zenei alapból építkezik, zseniális gitárszólóval megtámogatva. Ördög Mátyás szerepére olcsó poénnak tűnik az Ørdøg zenekar vokalistáját, Vörös Andrást  leigazolni csak a zenekara neve miatt, ám szerencsére egy kipróbált rocktorokról van szó, aki hangjával valóban hadseregeknek képes parancsolni. A dalban Thury György szerepében Dombi Sándort, Szforziáéban Sándor Pált és Kovács Koppányt is hallhatjuk még vitatkozni.

A soron következő Ágoston gyónása idézi meg leginkább a musicalek világát. A műfajjal engem alapvetően ki lehet kergetni a világból, de Koppány olyan dallamokat kanyarított a könnyedebb hangvételű zenei alapra, hogy azt öröm hallgatni, és azon kaptam magam már párszor, hogy dúdolgatom a refrént. A dalról – és ezért elnézést kérek, ha nem értenek velem egyet mások – nekem A padlás jut mindig eszembe.

Hajdu kedvesének imája talán a legmodernebb hangzású tétel a korongon, a modern gótikus rock/metal dalokkal mutat rokonságot. Dudás Ivett refrénjére egy progresszív szellemű gitárszóló válaszol, amit Tóth Károly (Omen) csalt elő a hathúrosából. Mivel sajnos még nem jutottam hozzá a koronghoz fizikai formában, így csak a digitális platformokon hallgatom (körb-körbe).

A Palásti csata -1552 egyik központi tétele a népzenei elemekkel átszőtt Búcsútánc. Érdekesség, hogy a Remorse bőgőse, Szabó Péter, Hocza Róbert (Igor) egykori Remorse-bárdista által elővezetett dal igazi Sunset Strip hangulatot árasztó funk metalos bevezetője, témái olyan természetességel alapozzák meg a népzenei motívumokat, hogy ezt elolvasva sohasem hinné el az ember, pedig nagyon is működik. Ezt tényleg hallani kell!

A történet szempontjából itt már bőven a csata előtti éjjelen járunk, a táncot pedig a szerelmesek Hajnali búcsúja követi, egy újabb csodaszép líra. Róm Gábriel zeneszerzői és szövegírói nagyságához eddig sem fért sok kétség, de így verbalizálni a sokszor megfogalmazhatatlan, a lélek legmélyéről fakadó érzéseket csak kevesen képesek. A dal – a korábbiaktól eltérően – nem véget ér, megszakad, hanem szépen elhalkul (fade out), hogy átadja a helyét a másnapnak, az augusztus 11-i csatának.

Ördög Mátyás – Ali Basa (Balogh László) elleni összecsapása a korong legmetalosabb tétele, amolyan szócsatának is tűnik, ahogy odamondogatnak egymásnak a felek. Érdekes megfigyelni Ördög acsarkodó előadását, míg Ali sokkal nyugodtabb hangot üt meg (a háta mögött felsorakozó sereg túlerejének tudatában).

A két fővezér összecsapását egy roppant képszerű átvezető, a Párbaj hivatott jelezni. Akárcsak a Török vonulása esetében, itt is a narrációt segítő elemről van szó, ami szavak nélkül is el tudja mesélni az egymásnak feszülő erőket, ezt pedig nem másnak köszönhetjük, mint a lemez hangmérnökének, Töfienk, illetve az egyetlen Szupermennek, Szijártó Zsoltnak, aki egykor az Akelában, az Omenben és a Kárpátiában, jelenleg pedig a Mobilmániában csapatja a jobbnál jobb gitárszólókat.

Az egyik kedvenc tételem a Két patak mentén búcsúznak a csata előtti feszült pillanatokat jeleníti meg, azokat, amikor nem tud a halálos összecsapásra készülő katona megszólalni. Ismét csak Gábriel zsenije mutatkozik meg, hogy nem az egyik szereplő én-elbeszéléséből ismerjük meg a történéseket, hanem külső nézőpontra váltunk.

Végre elérkezett a Csata ideje is, egy morcos, riffelős, de mégis felemelő, progresszív húrokat is megpendítő instrumentális dal képében.

A magyarok súlyos veszteségeit a gyászmise, a Requiem követi. A műfaji követelményeknek maximálisan eleget tesz a dal, a hegedűvel együtt sír a hallgató is. A dalban elhangzik: nem haltak a hősök hiába. Egyfajta feloldozást ad a katonáknak és a hallgatóknak a dal, ám a lemez valódi mondanivalója az utolsó előtti, a Fohász egy nemzetért című dalban hangzik el, amiben feljselik a magyar romantikus költészet két nagy ódájának, a Himnusznak és a Szózatnak a gondolatisága is: bár most veszítettünk, de eljön még a magyarok újbóli felemelkedésének ideje. A dalban Alapi István (Edda művek) vendégeskedik egy gyönyörű gitárszóló erejéig. 

A Zárlat a maga csendes melankóliájával levezeti az egy óra alatt felgyülemlett érzéseket és érzelmeket. Szükség is van rá!

A Palásti csata -1552 egy olyan korong, ami megérdemli a széles közönség figyelmét. Róm Gábriel valami olyasmit tett le az asztalra, aminek jelentőségét most, alig két héttel a megjelenése után még fel sem foghatjuk egészen, de élek a gyanúperrel, hogyha sikerül tényleg színpadra állítani a művet, komoly sikereket könyvelhet majd el az alkotó.

Szerettem volna kritikát is megfogalmazni a koronggal kapcsolatban, ahogy azt a kritika műfaja megköveteli, de amit annak szántam, vissza kellett vonnom. Arról van szó ugyanis, hogy egyes esetekben nem éreztem kellően hosszúnak a dalokat az első néhány hallgatásnál, ám be kellett látnom, hogy felesleges lett volna duplájára duzzasztani a dalokat, kétcédéssé tenni a rockoperát, hiszen minden így van a helyén. Nincsenek üresjáratok, unalmas, átléptethető tételek a lemezen. 20 dal egy órába sűrítve. Könnyed, mégis súlyos. Magyar, mégsem magyarkodó. Üzen és tanít, de nem rág szájba. 

És a lényeg: roppant szórakoztató. Igazán megérte rá éveket várni!

A Palásti csata - 1552 a GrundRecords gondozásában jelent meg (a linken megrendelhető). A CD mellé egy képregény is elkészült (amiről sajnos nem tudok még semmit sem mondani, mivel még nem láttam közelről, de a hangzóanyag ismeretében egészen biztos vagyok benne, hogy a minőségére nem lehet panasz!).

Szereplők:

• Hajdu – Jósa Tamás
• Hajdu kedvese – Dudás Ivett
• Ágoston püspök – Kovács Koppány
• Ördög Mátyás – Vörös András
• Thury György – Dombi Sándor
• Szforzia – Sándor Pál
• Táborszernagy – Boros Béla
• Tinódi Lantos Sebestyén – Bella Levente
• Tinódi írnoka – Balogh „Juró” Szabolcs
• Ali basa – Balogh László
• Anyácska – Korpás Éva
• Apa – Nagy Feró
• Hadúri udvarhölgy – Koszorus Krisztina
• Remény hírvivője – Róm Gábriel
• Női kórus – Dudás Ivett, Hocza Viktória, Fejes Katica, Korpás Éva
• Férfikórus – Jósa Tamás, Róm Gábriel, Boros Béla
• Gyerekhang – Róm Luca
• Narrátor – Szénégető Richárd

Zenészek:

• Tóth Tamás – dob
• Szabó Péter – basszusgitár
• Kossuth Lajos – gitár, szólógitár, akusztikus gitár
• Oláh Zsolt – gitár, szólógitár
• Hocza Róbert – gitár, szólógitár
• Tóth Károly – gitár, szólógitár
• Dr. Kael Norbert – zongora
• Szabó Gergely – zongora
• Fajkusz Attila – hegedű, brácsa
• Friderikusz Péter – gordonka
• Alapi István – szólógitár
• Kállai János – szólógitár
• Cserfalvi Zoltán – szólógitár
• Szijártó Zsolt – szólógitár
• Boros Béla – basszusgitár, doromb
• Péli Ildikó – fuvola, furulya
• Zeffer András – Hammond orgona
• Katona Attila – zongora, nagyzenekari hangszerelés
• Róm Gábriel – akusztikus gitár, hegedű, effektek

Hangmérnök: Cserfalvi Zoltán, Boros Béla, Katona Attila

Producer: Róm Gábriel