Papp Sándor: Vasárnap falun 2024. márc. 18.

Álmosan ébred a reggel, fáradt kakas kiabál a köd mögött megbúvó Napra. Üres busz gördül be a városból és üresen megy tovább, idő kérdése, hogy ez a járat is megszűnik, köztünk szólva, okkal.

A templom ajtaja nyikorogva nyílik, áhítattal várja a híveket, de csak pár naftalinszagú néni csoszog be a hideg padlón, csendesen várva az idegen papot, aki idegen nyelven letudja a kötelező misét.

Semmise a régi itt se már. Tíz éve volt az utolsó elsőáldozás.

A kopott házba megjönnek a gyerekek a városból. A nagyit nemrég temették el, a muskátlik csendben várják a tavaszt a pincében, abban a reményben, hogy idén is értő kezek által borulnak majd virágba a hambiton. Nem tudják, hogy reményük hiábavaló, a házat egy darabig raktárnak használják majd a városi vállalkozás végett, nincs idő a virágokkal bíbelődni, ha vevőt találnak, úgyis elpasszolják mindenestől. A kázsmérkendőket meg a többi cuccot majd az új tulaj kidobja a temetői konténerbe…

„Monterkys” gyűrött arcok gyülekeznek a kocsmában, indul a tüzifa fűrészelése a havernál, elvégre vasárnap délután van, szóljon az a „stilka”, legalább meghallja mindenki, hogy dolgos itt mindenki.

A monoton fűrészelés zaját a színesbőrű színesfém-kereskedő furgonjából bömbölő megafon töri meg, aki gladiátor alakjával öntvény radiátor felvásárlására szakosodott és ciklikus időszakonként a falu éterébe kiáltja ékes mondatait, tört szlováksággal, mert mindent a vásárlóért, gondolja a felvásárló.

A focicsapat ma sem készül a mérkőzésre, így van ez már hosszú évek óta, hiszen se pénz, se fiatal, se egy szent őrült nincs a faluban, aki a vállára venné az egykoron nagymúltú helyi klub újjáélesztését. A rozsdás kapuk szép vasárnapokról álmodnak, amikor visszhangzott a pálya a válogatott káromkodásoktól. A lányok kiöltöztek és ott csicseregtek a cserpadok környékén, kellően megzavarva a cserejátékosok hormonháztartását. A széldeszkából összeeszkábált lócákon a nyugdíjasok köpték a szotyi héját a partjelző cipőjére, a lesszabály vehemens magyarázása közben. Istenem, de szép idők voltak. Ma már a gyerekek sem járnak délutánonként rúgni a bőrt a falu végére. Otthon „fifázik” mindegyik és online tartják egymással a kapcsolatot, miközben szomszédok.

Csendes a falu, már a migránsok sem jönnek valamilyen oknál fogva. Holnap hétfő, a részeg favágókat a kocsmáros ösztökéli hazaindulásra. A fiatalok is rázárják a kaput az öreg házra, sietnek vissza a városba, este még vár a fitness klub, mozogni kell, hiszen ép testbe ép a lelkük, csak a titkaikat meg ne tudja a párjuk, mert akkor kiderül, hogy minden hazugság, amit a Facebookra felraktak eddig.

A délelőtti üres busz még egyszer megfordul a városból, láss csodát, ketten is felszállnak rá, ritkaságszámba megy ez errefelé. Van, aki még beugrik a városba egy esti vásárlásra, kell a kedvenc sonka a gyerek tízóraijába holnapra.

A helyi bolt épületén lassan húszéves lesz a felirat: ideiglenesen zárva.

A bérelt kisbusz felveszi a Tirolba induló ápolónőket a házaik előtt. Puszi a gyerekeknek, koffer be hátra, indulás a tízórás éjjeli útra. A családok csonkán nézik az esti szórakoztató műsort a tévében, amelynek reklámszünetében az EU-propaganda is helyet kap, amelynek lényege, hogy minden nagyszerű, hiszen az EU támogatja a vidék fejlődését és élhető környezetet teremt a hőn szeretett polgárai számára.

Biztos így van, ha ők mondják, veti oda foghegyről a szalmaözvegy férj és felpattintja a dobozos sörét, miközben a sörétes puskáját visszahelyezi a vitrinbe. Máma már nem vadászik, max holnap a szomszéd nőjére, akik kamionjában egy maastrichti pihenőparkolóban rendezi épp a fizetett légyotott.

Istentelen, hazátlan, családokat szétverő vidéki élet.

Köszönjük EU! Kapj*tok be!