LIBERNYÁKULUM

Párizs ismét megérne egy misét 2024. febr. 28.

A szocializmus éveiben Franciaország volt a kedvenc „kapitalista országom”, Párizs pedig a nyugati városom. Eltelt néhány évtized, nagyot változott a világ, és nem csak előnyére. Látni mindezt azután lehetett, hogy ledőlt a vasfüggöny.

A franciák iránt érzett szimpátia legalább három helyről érkezett hozzám, egyrészt Petőfi Sándor hatott rám, aki nagy rajongója volt Shakespeare-nek. Az angolokat ennek ellenére nem kedvelte, ám a franciákat annál inkább és ezt hangoztatta is. Nemzeti költőnk például a III. Richárd egyik színházi bemutatója kapcsán 1847-ben így fogalmazott:

... igen bosszantó, hogy Shakespeare-t e pimasz nép vallja tulajdonának. Magyar létemre természetesen azt szeretném, ha magyar volna; s miután már nem magyar, lenne hát francia, de más ne, mert más nem érdemel Shakespeare-t.

Másrészt gyermekkoromban faltam a francia írók könyveit (főleg Verne és Dumas regényeit), harmadrészt pedig a francia filmek láttán (főleg Belmondo és Delon színészi alakításaira gondolok) süvegeltem meg őket.

A rendszerváltozás után néhányszor eljutottam Strasbourgba és Párizsba. Az előbbibe először Duka-Zólyomi Árpád európai parlamenti képviselő meghívására. Az egyik tanulmányi kirándulás francia idegenvezetője a franciaországi németek helyzete kapcsán olyan értelemben nyilatkozott, hogy azok németül beszélő franciák. Most gondoljunk vissza arra, hogy milyen érzés kavarodik bennünk, ha egy-egy mélynemzeti érzelmű szlovák politikus magyarul beszélő szlováknak nevez bennünket?! Kezdett oszlani a köd, ráadásul 

Strasbourg és Brüsszel példája a világ egyik legdrágább pénzpazarlását mutatja, hiszen az Európai Parlamentnek mindkét helyen van épülete, a képviselők három hétig vitatkoznak egymással a belga fővárosban, majd átutaznak a francia városba egy hétre a határozatok, rendeletek megszavazására.

Arról, hogy vannak komoly francia gondok, a híradások is szólnak. A gyermekkori idillt az e heti Macron-ötlet is megtépázta. Ezen a hírportálon több cikk is szólt a francia köztársasági elnök nagy vitát és tiltakozást kiváltó kijelentéséről, miszerint 

nem kizárt, hogy európai katonákat küldjenek az ukrán hadszíntérre. Még szeremcs, hogy sok ország – köztük Magyarország és Szlovákia is – ezt elutasítja.

Marcron – úgy tűnik – nem tanult a történelemből. Franciaországnak volt egy császára, aki megpróbált ujjat húzni Oroszországgal, és veszített. Bonaparte Napóleon azonban vezette, és nem küldte a katonákat a háborúba.

Nyitókép: A párizsi Eiffel-torony lábánál (a szerző felvétele)