ZSÍR

Péntek esti láz: Mastodon - High Road 2024. ápr. 12.

Néha a rovatvezető is megmakacsolja magát, és olyankor úgy dönt, magasról tesz a konvencionális, könnyen emészthető, rádióbarát zenéket kedvelő emberek ízlésére, és a pedagógus énjének teret engedve – szigorúan pedagiógiai célzattal – a kedvenc zenekarát mutatja be az olvasóknak.

A fentiekből kifolyólag a mai írásom tárgya az atlantai illetőségű Mastonon zenekar, akiknek munkásságát azok harmadik lemezének megjelenését követően kezdtem követni, és hazudnék, ha azt állítanám, szerelem volt első látásra. Valójában még másodikra sem volt ez szerelem, de a kitartó udvarlásnak köszönhetően azóta is mély és bennsőséges kapcsolatot ápolunk, örök hűségben, szeretetben.

A 2000-ben, kipróbált zenészek által alapított együttes a korai időkben kimondottan tüskés, nehezen emészthető zenével riogatta a kiadókat. Bill Kelliher gitároshoz és Brann Dailor dobos-istenhez Troy Sanders basszusgitáros-énekes, Brent Hinds gitáros-énekes csatlakozott, illetve az első demón még Eric Saner rikoltozott, ám mire 2001-ben szerződte a zenekart a Relapse Records, már csak négyen maradtak a zenekarban.

A zenekar merőben eltérő muzsikát játszott, mint az akkor nagyot futó nu metalos kortársaik, muzsikájukra olyan zajos bandák voltak hatással, mint a grunge dinoszaurusz Melvins, a progresszív sludge/noise metalos Neurosis, vagy épp a hetvenes évek progresszív és hard rock zenekarai. Elég tökös, elborult keveréknek tűnik, és bizony a 2001-ben megjelent Lifesblood EP-n lehetett is érezni ezt a káoszt, mindenenestre a korong egész jó kritikákat kapott.

Ugyanabban az évben aztán megejtették a nagylemezes bemutatkozásukat is, Remission címmel. A korong igazi underground szenzációnak számított a progresszív rockos, jazzes, de ugyanakkor a korai Black Sabbathot és a death metalt is megidéző zenei kavalkádjával. 

A második lemezre 2004-ig kellett várni, és a zenekar olyan szintű minőségi ugrást tett, amilyet csak ritkán látni (kb. mint a Metallica az első két lemeze között). A Leviathan Herman Leville Moby Dick című klasszikus regényét dolgozta fel, ez volt a banda első konceptlemeze, ami – értelemszerűen – a víz témakörét járta körbe. A Leviathan szinte csak pozitív kritikákat kapott, a rajta szereplő dalok egy csomó videójáték soundtrackjén feltűntek, szinte mindegyik a zenekar klasszikus, koncerteken követelt dalai közé tartozik. A zenekarra jellemző osztott énektémák itt dallamosabbak lettek a debütön szereplőknél, ám még így is elég tüskések, a dalokat sodró, indaként vagy inkább csápokként tekergőző gitártémák teszik egyszerre bizarrá és hipnotizálóvá. Blood and Thunder, I Am Ahab, Seabeast, Iron Tusk, Naked Burn, Aqua Dementia... egyszerűen lehetetlen akár csak egy dalt is kiemelni, úgy tökéketes a korong, ahogy van (és ez a továbbiakra is áll)!

2006-ban Call of the Mastodon néven piacra dobtak egy válogatáslemezt, amin az Eric Sanerrel készült demo dalai szerepelnek újra feljátszott formában, de ez csak amolyan mézesmadzag volt a harmadik stúdiólemez, a zseniális Blood Mountain előtt. Ahogy korábban már említettem, ezzel a lemezzel ismertem meg a zenekart. Egy péntek éjjeli metal műsort néztem egy cseh kábelcsatornán, ahol kétszer is leadták a Colony Of The Birtchman klipjét. Az egészen bizarr zene egyből felkeltette az érdeklődésem, de maga a lemez nem adta magát, aztán egyszer az egyetemről hazafelé buszozva adtam egy utolsó esélyt a korongnak és a zenekarnak, és mire leszálltam a buszról, már a zenekar rajongója voltam. Egyszerűen beütött a föld elem témáját körbejáró konceptlemez, ami még az elődjénél is jobb kritikákat kapott, a fent említett dalt pedig Grammy-díjra is jelölték metal kategóriában (amit végül a Slayer Eyes of the Insane dala vitt el). A Blood Mountain így utólag amolyan átmenetet képez a korai idők tüskésebb világa és az ezt követő, kimondottan a hetvenes évek progresszív rockjából merítő lemezei között. Minden dal egy külön világ, mégis egységes hangulatot árasztanak. A Mastodon egyébként tipikusan egy olyan zenekar, amelyet nem érdemes dalokon keresztül megismerni, hanem egész lemezeket kell górcső alá venni a teljes kép érdekében. 

A vízválasztónak számító Crack The Sky 2009-ben érkezett. Emlékszem, mekkora csalódás volt a dallamosabb, elszállósabb irány, amit a Mastodon felvett ettől kezdődően. Hosszú hónapok teltek el, mire felvettem a fonalat a levegő témakörét körbejáró koronggal. A lemez egyik érdekessége, hogy a dobos Brann Dailor innentől kezdve előlépett énekessé is. A lemezen hosszabb, lassabban építkező dalok szerepelnek, melyek alaposabb odafigyelést igényelnek, ám a belefektetett munka bőven meghozza a gyümölcsét, hiszen egy nem hétköznapi utazásra viszi a hallgatót. A lemez turnéja elérte Magyarországot is, a Mastodon a szép emlékű Hegyalja fesztiválon lépett fel, ahol a kánikulában sikerült belém botlania (szó szerint) Brann Dailor dobosnak, akit el is kaptam egy fénykép erejéig. A nagyszínpados produkció kimondottan közönségüldözőre sikeredett a fesztivál puhányabb közönsége számára, de nekünk, rajongóknak örök élmény lett az énektémákkal küzdő, meglehetősen hamisan szóló koncert (lemezen azért teljesen rendben van a dolog).

Egy 2010-es filmzenés EP és a turné egyik állomását megörökítő következő évi koncertlemez/DVD után 2011-ben érkezett a zenekar ötödik nagylemeze, a The Hunter, ami szakított az őselemeket körüljáró tematikával. A zenekar nemcsak témban, hanem hangzásban is eltávolodott az elődtől, jóval egyszerűbb, ezáltal riff-központúbb lett a korong, ami több szaklapnál is elnyerte az év lemeze díjat. A lemez könnyedebb hangzása mögött szomorú történet húzódik meg: Brent Hinds testvére egy vadászbalesetben életét vesztetten, neki állítottak emléket a melankolikus, de egyben felemelő lemezzel. 

A The Hunter hangzását vitte tovább a Once More 'Round The Sun 2014-ben, kiegészítve pszichedelikus rock, illetve grungeos ízekkel. A lemez vegyesebb kritikákat kapott az elődeinél, de még így is egy kiváló, könnyen (mármint önmagukhoz képest könnyen) hallgatható korong született hatalmas dalokkal és a rájuk jellemző szarkasztikus videóklipekkel. Ráadásul az amerikai Billboard listájának több kategóriájában (Hard Rock, Rock, Alternative) is első helyre került a korong.

2017-ben érkezett az Emperor Of Sand, ami ismét kemény magánéleti problémák feloldását jelentette: Troy Sanders feleségét rákkal diagnosztizálták, míg Bill Kehiler az édesanyját veszítette el a gyilkos betegség miatt. Ebből is látszik, hogy nem egy könnyed korongról van szó, ám több dallal is felkerültek a listákra, illetve maga a lemez is több első helyet begyűjtött az év végi listákon. Számomra ez a korong minden erénye ellenére is elsikkadt egy kissé, akkoriban valahogy nem éreztem késztetést, hogy körbe-körbe hallgassam az új lemezt, szemben a korábbi korongokkal. Annyival el is intéztem, hogy kijött a következő Mastodon album, ám objektív okot nem tudok megnevezni, hogy miért nem veszem elő épp ezt a lemezt, ha Mastodont támad kedvem hallgatni.

Szintén 2017-ben adott ki egy nyugisabb, sötétebb, a korábbi korongokról lemaradt négy dalból álló EP-t Cold Dark Place címmel, ami viszont keretbe rakja az Emperor Of Sand-et is. 2020-ban – a coivd-járvány közepén – egy időkitöltő válogatás érkezett Medium Rarities címmel, ami feldolgozásokat, élő verziókat és egyéb ritkaságokat tartalmazott. Rajongóknak kötelező anyag.

A zenekar máig legutolsó korongja 2021. októberének végén érkezett Hushed and Grim címmel. A tizenöt dalt felsorakoztató, összesen 86 perces duplakorong a Mastodon eddigi legnagyobb vállalkozása, ami egyszerre jelentett visszakanyarodást a progresszívebb irányhoz, illetve egy teljesen megfoghatatlan, szabályokon és szokásokon felül álló, végtelenül kreatív zenekar képét mutata. 

A Mastodon azon kevés zenekarok közé tartozott, akik nem adtak ki még egy gyenge lemezt sem. Mindegyik korongnak megvannak a maga értékei, mindegyik hozzátesz valamit ahhoz a nagy képhez, amiből egy csodálatos, egyedi, ezer zenekar közül is rögtön felismerhető zenei világ bontakozik ki. A lassan negyedévszázados zenekarban nem volt még tagcsere (csupán az eredeti énekes lépett ki még a kezdet kezdetén), ami nyilván hozzájárult ahhoz, hogy mára egy ennyire markáns zenei világgal megáldott zenekar legyen a Mastodon, akiknek a farvizén a kétezres évek első éveiben zenekarok tucatjai próbáltak kisebb-nagyobb sikerrel evezni. 

Mai dalunk a legkönnyen emészthetőbb korongról, a Once More 'Round The Sunról való, de mindenkit bátorítok, bátran ismerkedjen meg a metal utolsó valódi innovátoraival.