MAGYAR KÁRTYA

Pozsony budapesti lélegeztetőgépen van 2026. márc. 24.

Érdekes lélektani játszma tanúi lehetünk a szlovák politikai palettán: miközben a kormányzati kommunikáció bástyái harsányan kongatják a vészharangot a Benes-dekrétumok esetleges megnyitása miatt – a szlovák államiság végét vizionálva egy-egy jogos felvidéki magyar követelés hallatán –, a valóság a színfalak mögött egészen más arcát mutatja. Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke tűpontos és elegáns látleletet adott erről a kettősségről, rávilágítva arra az ironikus helyzetre, amelyben Pozsony szuverenitási retorikája és a gyakorlati cselekvőképtelensége feszül egymásnak.

A történet ott kezdődik, hogy a nemzeti önrendelkezésre oly büszke szlovák vezetés kulcsfontosságú pillanatokban rendre a budapesti telefonvonal után nyúl. Emlékezetes momentum marad, amikor Szlovákia akkori miniszterelnöke – a jelenlegi köztársasági elnök, Peter Pellegrini – a magyar külügyminiszter közbenjárását kérte, hogy egyáltalán eljuthasson a Kremlbe egy moszkvai találkozóra. De a minta nem változott: a jelenlegi kormányfő, Robert Fico szintén a magyar miniszterelnök segítségére szorult, hogy Washingtonban hatékonyan tudja képviselni az orosz olajra vonatkozó szankciók alóli mentességet.

Ha ehhez hozzávesszük a puszta katonai realitást – miszerint Szlovákia légterének védelmét és biztonságát évek óta magyar vadászgépek garantálják –, akkor a kép összeáll.

Lassan ott tartunk, mint Ausztria és Magyarország 1867-ben: a külügy és a hadügy már de facto közös. Már csak a közös pénznem és az egyetlen államfő hiányzik ahhoz, hogy kimondhassuk: egy modern, sajátos dualista államban élünk.

Ebben a megvilágításban a szlovák kormányoldal részéről a magyar jogkövetelésektől való félelem nem több, mint politikai színjáték. A szlovák szuverenitást ugyanis nem a felvidéki magyarok ésszerű és méltányos igényei fenyegetik, hanem az a látványos diplomáciai, energiabiztonsági és honvédelmi kiszolgáltatottság, amely Budapest támogatása nélkül „béna kacsává” tenné Pozsonyt a nemzetközi porondon.

A szlovák ellenzéknek pedig érdemes lenne elgondolkodnia a 2020-as eseményeken. Ha a sors újra úgy hozná, hogy a szlovák kormánypárti politikusoknak Budapestre kell zarándokolniuk egy moszkvai út megszervezéséért, az ellenzéknek nem tiltakoznia kellene, hanem hálát adnia. 

Hiszen úgy tűnik, a szlovák diplomácia számára Budapest nem egy fenyegetés, hanem az az elengedhetetlen iránytű és ajtónyitó, amely nélkül Pozsony eltévedne a világpolitika útvesztőiben.