CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Quo vadis, Oroszország? 2022. febr. 15.

Hiánypótló írás jelent meg a Neokohn-on Robert C. Castel tollából. Egyre követhetetlenebbnek tetszik az orosz-ukrán (-amerikai? -EU? -NATO?) konfliktus, állítólag a napokban ekszkalálódhat a helyzet, de egyelőre minden rendben (relatíve). Mindenki evakuál, a nyugati világ a háborúra készül, Kelet-Közép Európa pedig berzenkedve csóválja a fejét. Szemlénk. 

A szerző felütése szerint a geopolitikai elemzések rendszerint abból indulnak ki, hogy egy-egy konfliktus minden szereplője racionálisan cselekszik. A gyakorlatban úgy néz ki, hogy az elemző az egyik fél helyébe próbál helyezkedni, megnézi a dilemmákat, majd racionálisan döntést hoz. Egy konkrét példát is említ Robert C. Castel: „a hetvenes évek közepén az izraeli katonai hírszerzés parancsnoka kiadott egy vaskos jelentést, amiben megmagyarázta, hogy az egyiptomi elnök, Anvar Szadat miért nem fog soha békét kötni Izraellel. Amikor 1977 novemberében az egyiptomi elnök leszállt a gépével Izraelben, az újságírók természetesen számonkérték a tévedést a tábornokon. Mi volt erre a szakértő válasza? »Szadat tévedett.«”

A másik módszer a kontextus megértése tett kísérlet, amit a szerző stratégiai kultúrának nevez, ami „egy nemzet hagyományai, értekei, viselkedési mintázatai, szimbólumai, és a múltbeli válaszai a nemzetbiztonsági kihívásokra.”

Oroszország egy végtelen síkság, ahol a legnagyobb fenyegetettség egy több oldalról történő támadás. Az ország sajátosságai miatt a megvédéséhez végtelen embertömeg szükséges, azonban éppen a hatalmas távolságok miatt maga a messzeség a megoldás. 

A természetes határok igen messze, több ezer kilométerre vannak a stratégiailag fontos orosz területektől. „A geopolitikai rövidlátás a végtelen síkságon halálos lehet. Ez a végtelen síkság az, ami miatt az orosz stratégiai gondolkodás sohasem elégedhet meg a regionális perspektívával, hanem mindig kénytelen lesz a világrend szintjén megfogalmaznia magát” – írja a szerző, majd hozzáteszi: a legnagyobb fenyegetettség, hogy egy idegen hatalom jelenik meg a végtelen síkság peremén, és ráerőlteti saját világnézetét Oroszországra. 

A szerző szemléletes példákat is hoz: Eisenstein filmjét, A jégmezők lovagját, és vele együtt Alekszandr Nyevszkijt, vagyis I. Sándor vlagyimiri nagyfejedelmet, akinek a teuton lovagok fölött aratott győzelmét dolgozza fel az alkotás. „A majdnem reménytelen harc egy mennyiségi és minőségi előnyt élvező betolakodó ellen, a honvédelem mint vallásháború, a mindent feláldozni kész orosz nép, mint kollektív hős az események középpontjában” – foglalja össze Robert C. Castel. 

A következő fenyegetést Napóleon hadai jelentették. Oroszország egy ideig együttműködött a francia császárral, 1810-ben azonban kenyértörésre került sor, a franciák pedig ott próbáltak szerencsét, ahol a teuton lovagok hatszáz évvel korábban elbuktak. Sikertelenül. „A Grande Armée oroszországi kudarca után a cár seregei nem álltak meg a birodalom határán, hanem Nyugat-Európa szívéig hatolva gondoskodtak róla, hogy a Napóleon bukását követő új világrendnek Oroszország legyen az egyik társtulajdonosa.”

A szerző ezt követően az első világháborút említi, amikor a polgárháborút és az első világháborús vereséget követően Oroszország nem fogadta el a status quo-t. „A konszolidálódó szovjethatalom úgy a forradalmi ideológia, mint a hagyományos orosz stratégiai kultúra által vezetve, a kezdetektől azon munkálkodott, hogy a versailles-i világrendet egy szovjet-orosz világrenddel váltsa fel. Néhány évtized alatt, a második világháború végén, az orosz hatalomnak újra döntő szerepe volt az új világrend kialakításában, és sikerült példátlan módon kiterjesztenie a befolyását messze a történelmi határain túlra.”

Robert C. Castel a történelmi példákat mintázatnak nevezi, miszerint „Oroszország sohasem volt hajlandó hosszú távon olyan világrendben élni, amit nem ő határozott meg, vagy legalábbis nem volt meghatározó szerepe a kialakításában. Ha kénytelen is meghajolni időnként a külső nyomás alatt, mihelyt alkalma nyílik rá, nem késlekedik, hogy kivonja magát a rákényszerített világrend alól, lebontsa azt, és egy új világrend kialakulásában vegyen részt”. A Szovjetunió bukásával egy világrend is összeomlott, a képólusú világot a „Pax Americana” váltotta, melynek európai képviselői, a NATO és az EU behatoltak az orosz síkságra, aminek kontrollálása létkérdés Oroszország számára. 

A nyugati ember nehezen tudja megérteni az orosz gondolkodást, paranoiát. Meggyőződésünk, hogy a NATO és az EU leginkább csak békét és demokráciát akar Kelet-Európában. ”Minderre egy orosz tábornok, miután jól kinevette magát, azt válaszolná, hogy »a múlt század 30-as éveiben a németek meg harisnyanadrágban táncoltak a dekadens weimári kabarékban, de tíz év sem kellett hozzá és már Moszkva kapuinál voltak«”.

A szerző hozzáteszi, az oroszok nem irányíthatják honvédelmüket a potenciális hódítók szándékaiból kiindulva, mert gyorsan változók, amorofk. Oroszország kénytelen az észlelhető képességek alapján dönteni. Azonban Oroszország törekvése, hogy saját – vagy számukra kedvező(bb) – világrenddel váltsa fel a NATO és az EU által kínáltat, nem pusztán a keleti terjeszkedés következménye, hanem az orosz stratégiai gondolkodásé is. 

Robert C. Castel szerint már csak egy eldöntendő kérdéscsomag maradt: 

Oroszország úgy találja-e, hogy most érkezett el az a pillanat, amikor a másik “kisemmizett” szuperhatalommal együtt nekiláthatnak az amerikai világrend lebontásához?

Eléggé meggyengült-e az USA elkötelezettsége az óvilágbeli partnerei iránt három meglehetősen izolacionista elnök adminisztrációja alatt?

Sikerülhet-e kihasználni a NATO-n és az EU-n belüli törésvonalakat arra, hogy megossza, legyengítse, és végső lépéskent lebontsa ezeket a konstrukciókat?

Sikerülhet-e kihasználni a nyugati világ belső gyengeségeit?

Sikerülhet-e eléggé meggyengíteni egy egyébként is figyelemzavaros amerikai szuperhatalom problémamegoldását több párhuzamos válság szításával?

Ha ezek valamelyikére nemleges választ adnak az oroszok, akkor van esélyt a helyzet békés megoldására, vagy lokalizálására. „Ha viszont ezekre a kérdésekre az orosz stratégák igenleges választ adnak, akkor Ukrajna területi integritása igen másodlagos kérdéssé válik. Miért? Azért, mert ez a döntés azt jelenti, hogy Ukrajna csupán az első lesz a sorban, és hogy ugyanaz az orosz úthenger, ami elindult a végtelen síkságon nyugat felé számos alkalommal az utóbbi két évszázad folyamán, újra mozgásnak indul. Az úthenger alatt nem feltétlenül orosz páncéloshadosztályokat kell érteni.”

„A választott eszközöktől függetlenül, az amerikai világrendnek azonnali, súlyos kihívással kell szembenéznie, és semmi garancia nincs rá, hogy a számunkra axiómának számító entitások, a NATO, az EU, az USA dollár, mint világvaluta, és az amerikai tengeri hegemóniára épült globalizáció kibírják a terheléspróbát” – teszi hozzá a szerző. Leszögezi, hogy riasztó, és racionálisan nem következetes forgatókönyvnek tűnik ez a verzió, ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a racionalitás sokszínűsége a távolság négyzetével növekszik. „Az, ami az európai közönség számára “racionális”, az egy szélsőségesen pacifista, passzív és az önálló cselekvőképességet nélkülöző stratégiai kultúrába van beleágyazva. Az orosz döntéshozók számára “racionális” döntések egy teljesen másfajta stratégiai kultúrából nőnek ki: a végtelen síkság kultúrájából, ahol a jégmezők paranoid lovagjainak egy egész világrenden kell uralkodniuk, hogy valamennyire biztonságban érezhessék magukat.”

(NeoKohn, nyitókép: Wikipédia)