ZSÍR

Sajó Sándorra emlékezve 2025. nov. 13.

Vagyunk még magyarok,
Szomorún, titkon álmodók,
Kik olykor-olykor összebújva
Levetjük lelkünk álruháját.

Sajó Sándor egyik versének soraival indítom e mai megemlékezést. Olvasva e sorokat, felidézve a mondanivalóját, átfutott rajtam a gondolat: mi lenne, ha kiegészíteném e sorok végét egy jellel, amely talán gondolkodásra is serkenthet minket? Vagyunk még magyarok, szomorún, titkon álmodók?

Sajó Sándor 1868. november 13-án, Ipolyságon, Hont vármegyében született. Tankerületi királyi főigazgató, az Országos Középiskolai Tanáregyesület főtitkára, majd tiszteletbeli tagja, a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségének elnöke. A Kisfaludy Társaság és az MTA levelező tagja. Verseit 1885-től közölték a fővárosi és vidéki újságok, folyóiratok. Az elemi iskolát Ipolyságon, középiskolai tanulmányait a selmecbányai evangélikus líceumban végezte. Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, majd 1895-ben nyert tanári oklevelet. Előbb a polgári és középkereskedelmi iskolában Nyitrán, 1893-tól Újverbászon a gimnáziumban tanított; egy ideig a Verbász és Vidéke című lapot is szerkesztette. Budapestre került 1903-ban, és 1917-től 1930-ig a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatója volt. Budapesten hunyt el 1933. február 2-án.

Ennyit röviden egy sorsról, egy emberről, aki – mint verseiben – a végtelen hazaszeretet, a szülőföldhöz és a hazához kötődés szenvedélye itat át minden gondolatot és szót. Talán elmerült volna a feledés homályában, ha nincsenek olyan, hazaszeretettől fűtött emberek, tanárok, irodalmárok, helytörténészek és civil szervezetek, mint amilyen többek között a Palóc Társaság tagjai és elnöke, Urbán Aladár is. 

Ők olykor-olykor összebújva, csendesen megharcolva harcaikat, levetve lelkük álruháját, kilépve a sötétből, fel merték vállalni azt a mára már egyre inkább megvetett, megtagadott, elhallgatott – sőt szégyellt – költészetet, melyet Sajó Sándor örökségként ránk hagyott.

A mára értékké emelt, sőt követelményként elvárt hazaárulás, vagy a haza eladása, mely nemcsak politikai sikert, hanem liberális megbecsülést is hoz, igencsak eltér attól a hazafogalomtól, amelyet mi, hazaszerető emberek magunkban hordunk. Igen, a haza, melyről még Madách is így ír Az ember tragédiája című művében Ádámnak, a falanszterben tett látogatása alkalmával:

„Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?
Egyet bánok csak: a haza fogalmát.
Megállott volna az, tán úgy hiszem,
Ez új rend közt is.”

Pintér Jenő egykoron így ír Sajó Sándor verseiről:

„A társtalan magyar faj búsongásának, nemzetünk nagyratörő, de annyiszor meghiúsult ábrándjainak megkapó szárnyalással adott költeményeiben kifejezést… Verseskönyvei költői módon fejezik ki azokat az érzéseket, melyek nemzetünket a trianoni béke idején gyötörték. Hazafias elégiái és ódái valósággal hétfájdalmas magyar énekek. Ez a költészet a maga mély erkölcsi értékén és nemzetindító hatásán kívül nagybecsű esztétikai kincs is. Prófétai áhítatú magyar érzés és rajongó elszántságú fajszeretet izzik benne. A költő az érzések, gondolatok, képek és kifejezések gazdag gyöngyhalmazát önti elénk. Hangja férfias zengésű, kedélye csupa lángolás. Hatalmas nyelvi ereje finom árnyalatokkal változik. A hazafias tűz mellett az emlékek és álmodozások finom színei, s az előkelő kifejezésmód az előadásnak párját ritkító magyarságával párosulva. Sajó Sándor tehetsége a forradalmak óta bontakozott ki teljes erejében. Végvári mellett ő a magyarság legkiválóbb irredenta költője.”

105 évvel a trianoni országvesztés, a világháborúk, forradalmak, kitelepítések, nyelvvesztések, iskolabezárások után ez a sors – mely számunkra mégis büszke gyönyörűség és nagy szent akarat – lehetne rosszabb is. Mert ma, akik itt vagyunk és emlékezünk, akiknek még jelentenek valamit Sajó Sándor szívbemarkoló sorai és a mögötte megélt történetek, akik minden modern, Istentagadó, hazaáruló, családellenes világpolitikai törekvés, valamint a liberalizmus és a neomarxizmus mocskában fetrengő világpolitikai elit és tendenciák ellenére is hirdetjük, mondjuk és vállaljuk: Nem akarok gyáva csendet!

A csend jó az ima alatt, a szellemi elmélyedés idején, a gondolatok megérlelésében. Ám bűn, amikor szólni kellene, kiáltani, beleüvölteni a világba: elég volt! Elég a képmutatásból, a hazugságokból, a megfélemlítésből, a felnövekvő generációk jövőjének eladásából.

A világunk ma, mint mindig is az emberiség történelmében, a jó és a gonosz harca. Bármit is gondolunk a hitről, Istenről, a családról, a hazáról, a szülőföldről, az anyanyelv megtartásának szükségességéről, a kultúra erejéről, az emlékezés fontosságáról – mely a nemzet hajszálgyökere –, vesztésre állunk. És nem azért, mert rosszabbak vagyunk, mert gyengébbek, hanem azért, mert nincs elég hitünk, és kevésbé vállalunk áldozatot az elkényelmesedett életünkből, hogy útját álljuk ennek.

Ipolyság című versében így ír:

„Ringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét a felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolyongok, mint árva,
S jaj! Nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szívembe,
De azt is mintha sírból zengené,
S hangjában mintha másvilág izenne, –
Ringatom még lelkem a tájra
S vén bánatommal megyek, mint árva,
A temető felé…”

El kell fogadnunk a tényt, hogy sorsunkat bár nagyobb erők irányítják sokszor, jellemünk mindig a saját kezünkben van. Mindannyiunk felelőssége abban rejlik, ami van, és ami lesz. Leonardo da Vinci írja:

„A víz, melyet a folyókban a kezeddel érintesz, az utolsó cseppje annak, ami elment, és az elsője annak, ami jön.”

Ha tőlem azt kérdezik, számomra mit jelent Sajó Sándor költészete, azt mondom: érintsd meg, láss bele, és érezd. Ízleld, mint az ételt, a gyümölcsöt, az anyanyelv ízét. Lásd: ez az utolsó képkocka, ami elment; ez az utolsó szó, ami elmúlt, ami kimondatott – de az első szívdobbanása is annak, ami jöhet még, ami jön, jönni fog.

Vagyunk még magyarok,
Szomorúk, némák, álmodók…
Óh, Uram! Adj hitet nekünk,
Hogy születik még nagy idő,
S lehet még egyszer azt üzenni, –
Hogy bánatunkból fölriadni,
Vergődésünkből szárnyra kapni,
Szabadságunkért harcba menni –
Leszünk még magyarok!