ZSÍR
Sárai Erika: Októberi versajánló
2023. okt. 7.
Gimnazista koromban valahogy nem igazán leltem örömöt a versekben. Mindent beleláttam én a sorokba, csak azt nem, amit a tananyag elvárt volna tőlem. Így felnőtt fejjel olvasva a költeményeket, rájöttem, hogy ez nem is feltétlenül baj. Van abban valami egészen megnyugtató, hogy (természetesen egészséges keretek között) magam értelmezhetem őket. Azokat a részleteket ragadom ki belőlük, amelyek a leginkább megszólítanak, amelyekkel az adott élethelyzetben és lelki állapotban azonosulni tudok.
Keresve sem találna az ember jobb évszakot a versolvasásra az ősznél, hiszen az időjárás szeszélyei miatt egyre többször vagyunk kénytelenek a négy fal közt tölteni az időt. Készítettem hát egy őszi versválogatást, amely kellemes gondolatelterelőként szolgálhat az esős napokon.
Juhász Gyula: Október
Ez a vers tökéletes reprezentációja annak, amit az ember a nyár siratása közben érez. Nem hosszú, ezért alig egy perc alatt végig lehet szaladni rajta, Juhász Gyula pedig annyira szépen rakosgatja a szavakat, hogy attól egyszerre vágyom vissza a nyárba, és várom kíváncsian, mit tartogat számomra a hulló falevelek évszaka.
„A fény arannyal öntözi mégA szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!”
Ady Endre: Októberben
Ady Endre szimbolizmusát egyáltalán nem tudtam hova tenni tiniként. Valahogy túl nehéznek éreztem a sorokat, ezért sosem szólított meg egyik műve sem igazán. Azt hiszem ez is olyasmi, amihez fel kell nőnie az embernek (tisztelet a kivételnek). Az Októberben című vers szintén azon alkotások egyike, amelyeket meg kell emészteni, mert ha nem szánunk elég időt rá, könnyen előfordulhat, hogy elsiklunk a lényeg fölött.
I.Úgy vártalak, virághullásnak,
Bús hervadásnak ünnepe!
Úgy vártalak, örök enyészet
Édes gondjának fellege...
Úgy vártalak... és itt vagy végre,
Van, ami fásult lelkem tépje,
Hozsánna néked, elmulás!...
Az őszi fényt láttam először.
Bölcsőmre bús mosolyt vetett,
Akkor zizegtek halkan búcsut
A sárgult, hulló levelek,
Amikor még örök törvényed
Nem ismertem, változó élet...
Hozsánna néked, elmulás!...
Az örök halált ismerem csak.
Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem.
S ha elér a létezők vége,
Bús, őszi szél édes zenéje
Csengjen fülembe csendesen -
Hozsánna néked, elmulás!...
II.
Itt is olyan, olyan a nap sugára,
Mint messze, otthon: fényes, ragyogó.
Hogy itt a vég - jól tudja - nemsokára
És mégis vígan táncol a bohó.
Itt is olyan, olyan az én szivem még:
Hiu reménnyel mély sebet takar
S bár érzi jól az elmulás keservét,
Lemondani még nem bír, nem akar!...
Tóth Árpád: Október
A legnehezebb verset a legvégére tartogattam. Tóth Árpád költészetébe rengeteg szomorúság szorult. Éppen ezért senki olyannak nem ajánlom, aki úgy érzi, valami vidám és lélekmelengető versben szeretne elmélyülni. Az efféle művekre rá kell hangolódni. A tehetetlenség, a lemondás és az egyedüllét motívumai a költő visszatérő „jóbarátai”, engem azonban valósággal lenyűgöz, ahogyan a hangulatát és érzéseit életre kelti a verseiben. Olvasás közben olyan érzésem támad, mintha jól ismerném a költőt, mintha a legbensőségesebb dolgokat is tudnám róla. A versekben, ahogy a filmekben is az nyűgöz le a legjobban, ha képesek mély érzelmeket sugározni felém – legyenek azok pozitívak, vagy negatívak.
A levegő hideg, kék és merev,S sziszegve metszi éles cirpelés,
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Október. Pompa és szín nincs tovább.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közül
Arany hullt, s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Ím hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...
Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak,
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...
És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerűségek napfénye után...
És fáj az elmúlás... mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...
Kellemes őszi kulturális kikapcsolódást kívánok mindenkinek!
nyitókép: Hannah Grace - UnsplashSárai Erika
Piros 7es
