LIBERNYÁKULUM

Seres László: Névmásért börtön 2022. szept. 10.

A címet rögtön pontosítanom kell, bár a lényegen nem változtat: nem önmagában azért ítélték börtönbüntetésre Enoch Burke ír tanárt, mert nem volt hajlandó a „they” gendersemleges névmást használni egy transznemű diákra. Ezért a hallatlanul botrányos tettéért „csak” felfüggesztették tanári állásából, ő azonban ezt nem fogadta el, bement az üres tanterembe és közölte, hogy ő most tanítani fog, megszegve egy bírósági végzést – ezzel viszont kimerítette a „bíróság megsértése” tényállást.

Végső soron azonban, a nap végén a helyzet az: igen, a tanárt egy névmásért ítélték börtönre. Nemrég egy finn politikusnőt azért állítottak bíróság elé, mert a Bibliát idézte.

Enoch Burke evangéliumi keresztény, akinek a hitébe, lelkiismereti szabadságába nem fér bele az, hogy elfogadja, valamit másképp kell nevezni, mint ami.

Azért vagyok ma itt, mert azt mondtam, nem fogok egy fiút lánynak nevezni

– mondta a bírónak a bebörtönzése előtt. Nekem ez klasszikus liberálisként, objektivistaként sem fér bele: Burke hitét ugyanis a biológia, a tudomány egyértelműen igazolja. Csak két nem létezik (plusz az interszexuális kisebbség), sorry, de a valóságban nincs olyan gender, ami nem bináris.

Nem vagyok „transzfób”, identitást kitalálni, nemet váltani természetesen minden nagykorúnak jogában áll – a tényeket tagadni, a többségi társadalom meggyőződését erre alapozva átalakítani, nyelvpolitikai nyomást kifejteni, a nem alkalmazkodó egyéneket munkahelyi felfüggesztéssel és börtönnel büntetni viszont teljes nonszensz és jogtiprás.

Jogod van bárminek nevezned magad – nekem meg jogom van annak tartani téged, ami vagy.

Ami pedig már nettó barbárság és határátlépés: nemi diszfóriás gyerekek nemváltását problémamentessé hazudni, azt feltétel és terápia nélkül támogatni, médiában ünnepeltetni, hormonkezelésre, műtétre simán rábólintani, mint történt a most szerencsére bezárt Tavistock genderklinikán.

Harcolunk az illiberális demokrácia ellen? Rosszul vagyunk az orwelli nyelvpolitikai manipulációktól? Kiállunk a szólás, a hitélet, a lelkiismeret szabadsága mellett? Támogatjuk az egyén végső lelkiismereti jogát, a polgári engedetlenséget, ha embertelen, barbár törvényekkel kell szembeszállni? Szuper. De akkor dobjuk ki a kettős mércét, és fókuszáljunk végre az új totalitaritarizmusra, a woke progresszió egyre nyomasztóbb térfoglalására.

Őszintén szólva máig nem értem, miért pont a teljesen marginális transz téma az, ami az elmúlt években ennyire felpörgette a „progresszív” kultúrharcot Amerikában és a szokásos fáziskéséssel Európában, de a baj megtörtént: a feminizmus klasszikus alaptételeit (pl. hogy a társadalmi nem a gond, nem a biológiai, vagy hogy nőnek lenni nem érzés, „identitásválasztás” kérdése) az ablakon kidobó interszekcionális gendernácik átvették a terepet, akadémiai, politikai és médiabeli prominenseik mindenki számára kötelező jelleggel írnák elő, kit hogyan kell szólítani, mit minek kell nevezni, mi a pc, hol kell kvóta, külön mosdó.

És igen, a gyerekektől az egész őrületet távol kell tartani.

Ezért kellenek az iskolákba olyan lelkiismeretes tanárok, mint Burke, akik a legalapvetőbb jogokért harcolnak: a szólás- és lelkiismereti szabadságért. Áttételesen pedig a tények tiszteletéért. Azért, hogy a megismerhető, objektív valóság ne csak egy „vélemény” legyen a sok tetszőleges közül.

Az új totalitáriusok a toleranciánkat, a szabad és bátor egyének toleranciáját tesztelik naponta, hogy meddig mehetnek el. Irodalmi ikonoknak mennek neki, ha azok megkérdőjelezik a szóhasználatukat (ragaszkodva ahhoz, hogy a nőket nőknek nevezzük, nem pedig „menstruáló embereknek”); felháborodott cirkuszt csinálnak abból, ha az Elliot Page-dzsé vált Ellen Page színésznő eredeti, női nevét akár csak megemlítik, hiszen az már „deadname“ használni tiszteletlenség;

mindig pontosan tudják, mikor melyik szónál vagy kirekesztő, rasszista, transzfób, iszlamofób, klímatagadó, oltásellenes.

Ne tévedjünk: a woke a konformizmusunkat akarja kikényszeríteni, a disszidensek elhallgattatását – a haladás nevében. Az individualizmusnak, a józan észnek, a tényeknek és a tudománynak üzen hadat az új kollektivizmus jegyében.

Az igazi kérdés persze az, hogy ez így hogyan mehetett keresztül a szabad világon. Hogyan válhatott legitim politikai és nyelvi elvárássá ez a sok őrület, és miért terjed a rettegés a meg nem feleléstől, a cancelel-eléstől, miért választják sokan a hallgatás konformizmusát?

A Spiegel c. lap megbízásából készített friss közvéleménykutatásból kiderül, hogy a németek 52 százaléka úgy látja, problémája származna belőle a hétköznapokban, ha őszinte véleményt nyilvánítana érzékeny társadalmi kérdésékben. Egy tavaly novemberi YouGov-felmérés pedig azt mutatta ki, hogy a britek 57 százaléka néha inkább lemond arról, hogy szabadon véleményt nyilvánítson politikai vagy szociális kérdésekben, félve a negatív következményektől. A New York Times szerint az amerikaiak 55 százaléka már legalább egyszer választotta a hallgatást ilyen kérdésekben, konzekvenciáktól tartva.

Hol élünk?

A woke egyszerre nézi le és képviseli a plebszet, a lekezelt csőcseléket akarja megnevelni és felemelni, miközben eszközeiben épp a plebszhez nyúl vissza. A házmesterkedő feljelentéskultúra, bárminemű fenyegetések, megtorló szankciók belengetése, a kollektíva erejének és erényének fitogtatása, a másképpgondolkodók kiközösítése a napi politikai működésmódjuk szerves része. A dolog viszont csak úgy működik, ha a másik oldalon ijedt alkalmazkodás, hallgatás, behódolás fogadja.

A magát felvilágosultnak tartó woke hadjárat árt a női jogoknak, a klasszikus feminizmus eddig elért eredményeinek (nettó férfiakat engedve be a női életterekbe), árt a meleg közösségnek (lényegében rájuk oktrojálva egy társutast), árt az antirasszizmusnak („nem létezhet pozitív fehér identitás, az eredendően rasszista” – írta Robin DiAngelo), árt a környezetnek és az általános jólétnek (a szélsőséges klímaharcosok feketelistára tesznek minden nem megújuló energiát, csak hogy kiiktassák vagy legalább “megfékezzék” a kapitalizmust).

Mondhatnánk, hogy a progresszívnek mondott őrület csak egy újabb eszmei divathullám, majd elmúlik, addig is alámerülünk és kibekkeljük. Ez azonban teljes tévedés. A legújabb megváltástan minden „elnyomott” harcát összeköti mindenkiével, a közös áldozatiság kultuszát ünnepli az imperialista/kapitalista/szexista/fehér/heteronormatív/keresztény/húsevő többséggel szemben.

Nem úgy látom, hogy időnk van kivárni ennek a végét: ezek az emberek nem kevesebbet, mint a szabadságunkat, a civilizációnkat ássák alá.

Ha kivesznek az olyan bátor, polgári engedetlenkedő emberek, mint Enoch Burke, akkor ennyi volt. Nyugodjunk békében.