MAGYAR KÁRTYA

"Sokszor érezzük úgy, hogy saját szülőföldünkön olyanok vagyunk, mint egy idegen elem" 2022. jún. 17.

Mentálhigiénés szakemberként vallja Szathmáry Zsuzsanna, hogy a lelki problémák mérsékelhetők, sőt megelőzhetők. De ő nemcsak az emberi lelkek, hanem a garamkálnai végvár református közösségének a gondozója is. Méry János ma7.sk-n megjelent interjúját szemléztük.

Bevallom, pár hónapja még nem nagyon tudtam, mivel foglalkozik egy mentálhigiénés szakember, és azt sem tudtam, mit jelent pontosan a kifejezés. A beszélgetésünk során kiderült az is, hogy nem vagyok ezzel egyedül a Felvidéken. Ön hogyan határozná meg, mi is valójában ez a tudomány, mivel foglalkozik?

A mentálhigiéné egy modern tudomány, de világkép is, életszemlélet és magatartásmód. Mentálhigiénés szakemberekként valljuk, hogy az emberek lelki problémái mérsékelhetőek, illetve megelőzhetőek. A mentálhigiénés szemlélet és gyakorlat általánosságban az élet minőségének a javítására irányul, közvetve és közvetlenül segíti a lelki egészség fejlesztését, megóvását és fenntartását. A szakemberek, akik ezt a szemléletet képviselik, hozzájárulnak az életigenlő magatartás támogatásához, mérséklik az önpusztító, romboló minták gyakoriságát.

Lelkészként miért fordult a mentálhigiéné felé?

Lelkészként szerettem volna gazdagodni önismeretben, bővíteni eszköztáramat a lelkigondozásban, mélyebbre látni, megérteni jelenségeket, összefüggéseket az emberek viselkedésével kapcsolatban.

Hogyan dolgozik a mentálhigiénés szakember?

A beszélgetések során arra törekszik, hogy feltétel nélküli elfogadással, együttérzéssel és hitelességgel legyen jelen, titoktartási kötelezettséggel. Amikor a klienssel beszélgetünk, nem ítélkezünk, oktatunk, nem diagnosztizálunk, nem befolyásolunk, s nem irányítunk. Nem adunk tanácsot, nem mondjuk meg a kliensnek, hogy mit kell tennie. Azt tartjuk, hogy mindenki a saját életének a szakértője. A mentálhigiénés szakember egy belső úton kísér és támogat, hogy a hozzá forduló kliens megtalálja a saját erőforrásait, az eszközeit, a megoldásokat.

A segítő kapcsolatban az érzelmekkel dolgozunk, mert az élet történéseit, a körülményeket gyakran nem tudjuk megváltoztatni, de a viszonyulásunkat igen.

A beszélgetésekben a segítő meghallgat, figyel, visszatükröz, összefoglal, kiemel, rávilágít, a kliens új összefüggéseket fedezhet fel, lehetősége lesz érzései kimondására, önmaga elfogadására, vagyis a fejlődésre. Kettejük együttműködéséből a kliens számara egy önfeltáró munka jön létre, aminek az eredménye lehet önmaga mélyebb megismerése, s az énképének a gazdagodása.

Ön és a férje is református lelkészek, Garamkálnán laknak. Ön itt is szolgál lelkészként, egy olyan faluban, ahol a magyarság aránya 10 százalék körül van. Hogyan került ebbe a faluba?

Férjemmel együtt 23-ik éve szolgálunk a Barsi Egyházmegyében három-három gyülekezetben. Az egykor nagy múltú egyházmegye és annak gyülekezetei létszámban lényegesen megfogyatkoztak, és ez a mi, általunk beszolgált hat gyülekezetre hatványozottan érvényes. 

A kitelepítés nagy csapást mért ezekre a gyülekezetekre, hiszen sok családot Csehországba hurcoltak, Magyarországra telepítettek. Csak Garamkálnán 84 családot érintett a kitelepítés. 

1945 előtt színmagyar falu volt. Jómagam kelet-szlovákiai származású vagyok, a férjem vajdasági, anyai ágon erdélyi gyökerekkel. Budapesten ismerkedtünk meg, ahol mindketten teológiai hallgatók voltunk a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán.

Valójában minden, amiről beszéltünk egyfajta küzdelem: a templom felújításáért vívott harc, a lelkigondozó-szolgálat is egyfajta harc az emberi lelkekért. A mentálhigiénés közösségépítés sem egyszerű dolog gondolom, mivel nagy az érdektelenség és a bizalmatlanság az emberek részéről, de említhetném Garamkálnát, mint küzdelmes végvárat, a maga 10 százalékos magyarságával.

A terep adott volt, ahhoz viszonyultunk, ami fogadott minket itt. Nem készültünk küzdelemre. Az kegyelem, hogy a férjem és én is olyan emberek vagyunk, akik az identitásukban hajlíthatatlanok. Az, hogy magyarságunkban és hitünkben meghajoljunk valaki előtt, az számunkra ismeretlen dolog, nem opció. 

Miközben folyamatos a próbálkozás, hogy az itteni felvidéki magyart megtörjék, és nem is népszerű a magyar itt. Mi sem vagyunk népszerűek.

Elmondhatom, tényleg azt érezzük nagyon sokszor, hogy mi a saját szülőföldünkön olyanok vagyunk, mint egy idegen elem. De a másik oldalt meglepi ez a megtörhetetlenség!

Ahhoz vannak ugyanis szokva, hogy az itteni magyar gyakran meghajol, minthogy inkább állva maradna. Honnan van bennünk ez az erő?

Ez a hitnek a többlete, ebben biztos vagyok. Másrészt örökség, szülői, nagyszülői vonalon. Ezt láttuk, ezt „ittuk” magunkba, hála érte! Az is nagyon fontos, hogy a küzdelemben tudtam, tudok maximálisan támaszkodni a férjemre. A templomépítés is azért ment úgy, ahogy kellett, mert ő tudta, hogy ez meg fog valósulni. Az Úr bízta meg őt ezzel. Szóval a lényeg az, hogy nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. Nekünk ez volt itt a dolgunk. S szoktuk is mondani, hogy ha ez a sok küzdelem ezért a templomért volt, hogy ez megadatott, akkor hála és köszönet érte! S hadd zárjam egy Ady-idézettel, mert a felvidéki végvári küzdelemben gyakran jut eszembe: 

„Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek. / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek”.

A teljes interjú ITT olvasható!