CINK

Stratégiai pozíciót vesztett az európai jobboldal 2021. dec. 9.

Hajdú András, az MCC Politikatudományi Műhelyének kutatótanára pontosan ír a korábban szépreményű politikusról, valamint az EU-ban betöltött szerepéről.

Sebastian Kurz éveken át a jobboldal megmentőjeként szerepelt a médiában. Tökéletesnek hitt személyiségére azonban egyre több kérdés és botrány vetett árnyékot, aminek következtében 2021. december 2-án bejelentette politikai karrierjének lezárását.

Kurz egy csalódott, világos vízió nélküli pártot és egy újabb számos kihívással küzdő országot hagyott hátra. Bukása azonban túlmutat Ausztrián.

Drága autók, attraktív lányok és fiúk, pörgő bulik – ennek az életérzésnek a sugárzásával tudott először önálló napirendformáló szereplőként megjelenni. A főváros csillogását és intenzív éjszakai életét állította szembe az ázsiai és török gyorséttermekkel, a csecsen, kurd és török bandák összecsapásaival, a szürke munkáskerületekkel.

A sikeres imázskampány gyorsan új lehetőséget teremtett számára. 2011-ben az egyre nehezebb politikai helyzet (euróválság, gazdasági problémák, párton belüli küzdelmek) terhei alatt összeomlott az akkori pártelnök, egyben pénzügyminiszter, Josef Pröll, aki felkarolta és első országos kampánykörútra vitte Kurzot. Utódja, Michael Spindelegger segítette Kurzot 2011-ben integrációért felelős államtitkári, majd 2013-ban a külügyminiszteri tisztségbe.

Egyre gyakrabban képviselt önálló, a párt más vezetőitől eltérő álláspontot.

A 2017-es választást követően Kurz 31 évesen kancellár lett, a Szabadságpárttal alkotott koalíciós kormányt vezetve. A kormány működése 2019 májusáig külső szemlélők számára hatékonynak tűnt, a két párt támogatottsága érdemben nem csökkent, az ÖVP komoly sikereket aratott tartományi választásokon is. A 2019-es EP-választás előtt azonban a szabadságpárti alkancellár, Heinz-Christian Strache ibizai videója mindent megváltoztatott.

Első kormányának viharos bukása ellenére Kurz 2019-ben fölényes győzelmet aratott és egy markáns váltással a zöldekkel alakított új kormányt. Kurz, valamint támogatóival kapcsolatban már azt megelőzően is sokan kritikusak voltak, hogy átvették volna az ÖVP irányítását. Ellenfeleik szerint a professzionálisan felépített kép mögött türelmetlen, gátlástalan és valójában komoly tartalom nélküli fiatalok törtetése zajlott.

A kritikáknak alapot biztosított, hogy Kurz és köre rendkívül gyorsan és flexibilisen változtatott álláspontján, ha a politikai erőviszonyok, illetve a napirendet meghatározó témák változtak. A gyors és látványos sikerek hatására az egész csoport egyre több hibát követett el, ami különösen Kurz és Gernot Blümel pénzügyminiszter kapcsán vált látványossá. 2021-re a korábbi pozitív légkör teljesen megváltozott és a zöld koalíciós partner bizalma is elfogyott.

Az ÖVP számára a fő kérdés már úgy hangzott, hogyan lehet a pártot megmenteni a korábbi messiás bukásából következő válságtól.

A tartományi vezetők széthúzása és rivalizálása hátrányt jelentett a szociáldemokratákkal szemben, a sok belső érdekcsoport pedig rendre megakadályozta, hogy a párt határozott és gyors választ adjon bármilyen felmerülő társadalmi, gazdasági és politikai kihívásra.

Kurz és támogatói azonban nem csak a párt arculatát, hanem belső erőviszonyait és működését is meg akarták változtatni, ami miatt rengeteg ellenséget szereztek. Az osztrák média által „ellenreformációnak” nevezett folyamat keretében a tartományi vezetők és a párthoz kötődő nagy érdekképviseleti szervek, tagozatok vezetői a korábbi hatalmi viszonyok visszaállítására törekedtek, amit jól szimbolizált Karl Nehammer, az új pártelnök és kancellár személyének kiválasztása is.

A párt legbefolyásosabb politikusai összeültek és eldöntötték ki lesz Kurz utódja, amit a stájer tartományi vezető jelentett be nyilvánosan, majd az új kancellárt is a sajtó elé engedték. Bár Kurz és köre sokat hibázott az utóbbi két – két és fél évben, a régi stílus és logika visszatérése a korábbi politikai problémák újbóli jelentkezését eredményezheti, ami az aktuális trendek alapján baloldali fordulatot is eredményezhet Ausztriában.

A kereszténydemokrata és konzervatív pártokat összefogó Európai Néppártot (EPP) 15-20 évvel ezelőtt sikeres és elismert politikusok személyesítették meg. José Mária Aznar, Jan Peter Balkenende, Silvio Berslusconi, Wolfgang Schüssel vagy Edmund Stoiber sikereiből azonban mára szinte semmi sem maradt. 2021 decemberében az EPP-hez csupán a következő országok kormányfői tartoznak: Ausztria, Ciprus, Görögország, Horvátország, Litvánia, Lettország, Románia, Szlovákia, Szlovénia. Többségük hatalma (pl. Románia, Szlovákia) rendkívül instabil.

A nyugati kereszténydemokrata és konzervatív pártok döntő többsége elveszítette korábbi szavazóinak jelentős részét, ami a gyűjtőpárti jelleg megszűnését is eredményezte. Egykor komoly népszerűséggel rendelkeztek a munkások, az alsó-középosztály, a kisvárosi kereskedők, diplomások és a nagyvárosi polgárság körében is. Ez a társadalmi hátország a 2010-as évtized végére teljesen szétesett, és az EPP politikusai többnyire már csak abban hisznek, hogy a fősodornak tekintett médiával együttműködve megmenthetnek valamit saját karrierjükből. Ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, amelyek Kurz előtt az Osztrák Néppárt megítélését is meghatározták: lassan reagálnak a felmerülő kihívásokra, elitjük pedig távol került a választóktól.

Kurz személye azt a reményt keltette, hogy az európai jobboldal képes még olyan politikust felnevelni, aki a hagyományos programot a 21. század által elvárt látványvilággal ötvözi, újra összerántja az egykori szavazótábort, sőt még újakat is képes megszólítani, miközben a legfontosabb kérdések (migráció, klímaváltozás) mentén jobbra és balra is szövetségesekre lelhet.

Kurz bukása azért is fájdalmas az európai jobboldal, különösen az Európai Néppárt számára, mert a megújulás ígérete és lehetősége vált kérdésessé.

Pár nappal Kurz távozását követően a francia Republikánusok Valérie Pécresse személyében egy olyan jelöltet választottak, aki a szoros globális gazdasági és politikai együttműködés híve, eltökélten küzd az Európai Unió centralizálásáért és elutasítja az atomenergia fejlesztését (miközben férje megújuló energiaforrások felhasználásának fejlesztésében érdekelt). Úgy tűnik, hogy az EPP tagjait már csak egy akció tudja felrázni: ha „ellenreformációt” kell hirdetni azokkal szemben, akik bármiben eltérnek a kánontól.

Forrás: corvinak.hu, nyitókép: politico.eu.