A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Janos esterhazy kattima hu n

Szalay Ferenc: Esterházy János megidézése 2024. márc. 8.

Kövesd a Piros7est az X-en is! Kövesd a Piros7est az X-en is!

Szalay Feri bácsi, az Együttélés Politikai Mozgalom kőkeszi alapszervezetének volt az elnöke a párt megalakulása után. Többed magával egyetemben a Palóc Társaság alapító tagja volt, mely első civil szervezetként a Csemadokon kívül 1989. augusztus 20-án alakult meg a szklabonyai Mikszáth ház udvarán. A Palóc Társaság elnöke Urbán Aladár lett. Közösen szerkesztettük a Jó Palócok időszaki kiadványt, melybe Feri bácsi az alábbi levelet, visszaemlékezést írta Esterházy Jánosról és arról az időről, amelyben ez megtörtént, s melyet most abban a formában teszek közzé, ahogyan Ő azt megírta. Egy nagyon tisztességes, becsületes, szívvel-lélekkel magyar ember volt. Jó barátom.

Szalay Ferenc

Mélyen Tisztelt Jó Palócok!

Drága Magyar Testvéreim!

Mivel az idő már fölöttem alaposan elröppent (1928. dec. 16-án születtem.), úgy engedjétek meg, hogy életem néhány emlékezetes eseményét leírjam nektek.

1938 úgy szeptember elején láttam utoljára a mi Kedves Esterházy János bácsinkat nálunk Kőkesziben. Ő, amikor Kassára utazott, minden alkalommal beszólt hozzánk. Jó apám a Magyar Nemzeti Párt elnöke volt Kőkesziben, és nagyon közeli kapcsolatot ápolt édesapámmal. Egy nagyon kedves, szépen öltözött úriember volt. Nekem is ott kellett lennem, ahogy Apámmal beszélgetett, és minden alkalommal egy akkori 5 koronás boldog tulajdonosa lehettem. Az nagyon nagy pénz volt abban az időben. Az ötkoronást nagyon sokáig őriztem, néha elővettem, mint aki félt, hogy eltűnik. Meg-meg néztem, mint valami isteni ajándékot, hiszen pénzhez akkoriban mi gyerekek, nem igen jutottunk, a szüleinknek is alig volt valamennyi. Szegényesen éltünk, de az asztalon mindig volt betevő falat, a takaros kis parasztházunkban mindig rend volt édesanyámnak köszönhetően, és az udvar felsöpörve, virágokkal volt teli, mint valami tündérkert, amiért hálás vagyok a sorsnak.

Régen nem volt mire elkölteni a pénzmagot gyorsan, nem úgy voltak teli az üzletek, ahogy manapság. Amikor betért hozzánk Esterházy János, apám mindig meghívott egy-két helyi párttagot is. Sokat beszélgettek a helyi politikai helyzetről, a felvidéki magyarság sorsáról, a helyi élet nehézségeiről. János néha nagyon komolyan, néha pedig humorosan, méltó mosollyal a bajsza alatt adott mindenre értelmes, kimerítő válaszokat, néha egy kis biztatást, de soha nem éreztem, hogy el lenne csüggedve. Volt valami méltóság, és isteni szeretet a szemében, ami a társaságból kiemelte, de nem rossz értelemben.

Esterházy az apám által megívott helyi emberekkel, párttagokkal is nagyon közvetlen volt. Többnyire a politikáról beszélgettek, hogy ki kell tartani a magyarság mellett, és hogy erősíteni kell a helyi szervezetet, mert hamarosan nagy változások lesznek, de én nem mindig értettem miről is tárgyaltak, hiszen csak 10 éves voltam. Akkor kérdezte jó apám tőle:

Kedves Esterházy Uram, mikor fog már ez az átkozott republika összeomlani?

„Uram, pontos időpontot most nem tudok mondani, de 1-2 hónapon belül egész biztos!” És nem is tévedett sokat, hiszen 1938 november 2-án megszületett a I. Bécsi döntés, és Kőkeszi visszakerült az ezeréves Magyar Haza ölelő karjaiba.

1938. szept. 15-én szüleimmel Léván voltam, akkor játszották ott a budapesti színészek a János vitézt, szabadtéri előadás, káprázatos, szép volt! Még ma is úgy emlékszem rá, mintha most, nem oly régen történt volna.

1938. szept. 24-én általános mozgósítás volt, abban az átkozott republikában. Kocsikon vitték az embereket Ipolyságra a vasútállomásra. Én Apámat sírva kísértem egészen a Gyürki-Terbegec útkereszteződésig. Hiába mondta „Ferikém, menj haza, én nemsokára visszajövök”. Úgy is történt. 1938. okt. 11-én fölszabadult Ipolyság. Apám kerékpáron ment el az ünnepségre. Én a szomszéd harangozóval pedig a kőkeszi templomtoronyba kitűztük a magyar zászlót, melyet jó anyám varrt.

(Ezt a zászlót, Feri bácsi halála előtt rám bízta. Azt mondta, hogy csak olyan emberre meri itt hagyni, akiről tudja, hogy méltón viseli a gondját ennek a történelmi ereklyének. A zászló jelenleg az ipolynyéki Csemadok tájházban van kiállítva)

Később jöttek a csendőrök levenni a zászlót, de mire a csendőrök fölértek a toronyba, a zászlónak már nyoma veszett…

1940. augusztus 20-ára apámmal Budapestre utaztunk. 20-án a várban voltunk a szentmisén, majd utána a Szent Jobb körmeneten láttuk Imrédy Bélát, akkori miniszterelnököt és Serédy Jusztiniánt, a magyar hercegprímást, ahogy a Szent Jobbot kísérték.

1938. nov. 8-án szabadult föl Kőkeszi a délelőtti órákban. A szép díszkapu már előtte az éj folyamán elkészült! Nálunk a lakásunkban már kora reggeltől gyülekeztek a lányok sok szép virágcsokrokkal és nagyon sokan még! Én azonban kint a hidunkon leselkedtem, hogy mikor jönnek már a várva várt honvédeink! Ám jött felém egy cseh katona Gyürki irányából és elég durva hangon mondogatta nekem, hogy „haza, haza”.

Mire én illedelmesen válaszoltam „Én itthon vagyok, de maga nincs”.

Erre ő kirántotta szuronyát és üldözőbe vett engem, szerencsémre, volt egy kis előnyöm és a lakásba már nem tört be, én azonban alaposan megizzadtam. Honvédeinket apám, Szalay Kálmán üdvözölte a templomunk alatt levő útszakaszon.

1940. szept. 1-jén már Ipolyságon kezdtem tanulmányaimat a gimnáziumban. 1941. okt. első napjaiban láttam gróf Teleky Pál miniszterelnök urat Ipolyságon, amint nagyon elegánsan fekete öltönyben gyalog jött be az állomásról a megyeházához. Ott már sokan várták őt, az én apám is ott volt, kerékpáron érkezett (27 km). Én vigyáztam a kerékpárjára. Kíváncsian vártam apámat, hogy mit is mondott a miniszter úr. Sajnos, nagyon rossz hírekkel érkezett!

A német nagykövet közölte velem fölöttesei óhaját, hogy Magyarország is üzenjen hadat Oroszországnak. ű

„Válaszom rövid és határozott volt. A bolha az elefántnak sohasem üzenhet hadat. Ha Németország hadba akar lépni Oroszország ellen, megteheti, de csak nélkülünk!” A beszéd után sok kérdés is elhangzott. „Mi történik akkor, ha Németország mégis hadba lépne? „Akkor sok százezer ártatlan ember fog elpusztulni, és Németország, csak mint vesztes fejezheti be azt a háborút”. „De Németországnak állítólag nagy mennyiségű korszerű fegyverzete van?”„Lehet, hogy igaz, de ezek a fegyverek olaj és benzin nélkül máról hónapra egyszerű ócskavassá válhatnak!” A miniszter úr azzal búcsúzott, hogy mik lesznek a következmények, azt nem tudom. Akkor a rádió és az újságok azt híresztelték, hogy öngyilkos lett! Ám mindenki csak azt suttogta, hogy a német nagykövet lőtte agyon!

Kedves Testvéreim, leírom még a losonci temetőben nyugvó hős pontos adatait, ami a sírkövén található. „Debrődi János sz. 1819 évben Borsod megye Emőd községben. Az ellen golyója által mind huszár őrmester múlt ki 1849 március 24-én Losonc város belterületén hősi halállal. Áldás legyen hantjain.”

Ebecken nyugszik Veres Gáspár kapitány. Sírja és sírköve eredetileg az ebecki temető közepén volt. Sajnos, néhány éve az itteni munkanélküliek csoportja, kik vezetőjükkel együtt nem tartoznak a szlovák fajhoz, a temetőtakarítás alkalmával egyszerűen kidobták a temetőkapu előtt lévő szeméttároló tartályba. Miért, az rejtély marad, mert erre parancsot nem kaptak. Nyári délután volt, az asszonykámmal virágot vittünk szülei sírjára. Látom a tartály tetején a sírkövet. Dolgunk végeztével azonnal fölkerestem az akkori polgármestert, Toldy Istvánt, aki kijött velem a temetőbe és segített levenni a sírkövet és a jelenlegi helyére vittük. A sírkő az ebecki ravatalozó nyugati oldala mögött található, közel a kerítéshez. Másnap én az alapot kiástam és belehelyeztem a követ. Sajnos, abban az időben még igen gyenge anyagi helyzetben voltam, így Urbán Aladár barátomhoz fordultam, aki segített a cement megvásárlásával. Az alapba bekarcoltam névjegyemet is SZF. Sajnos, a sírkövön lévő hosszú szöveg már olvashatatlan, mert a moha annyira benőtte. A Jó Isten, ha megengedi a nyár folyamán megpróbálom megtisztítani. Minden évben mindenszentekkor van rajta virág és mécses is.

Még leírom, hogy a losonci temetőben a hős sírja a bal oldali temető részleg középtáján található igen magas kő, és magyar nemzetiszínű szalagok vannak rajta. Mi minden évben járunk oda, mert ott van eltemetve asszonykám nagyapja is, Molnár János. Apósom, Molnár János Ilaván, majd Prágában raboskodott, mert Ebecken a Magyar Nemzeti Párt elnöke volt előbbről is, meg Tisza alatt is. Anyósomat meg az asszonykámat kitelepítették egy szál ruhában Csehországba. A nagyapa pedig a losonci öregotthonban halt meg. Apósom is meg a család, meg az én Apám is csak akkor kaptak amnesztiát, amikor a nagy Sztálin és Gottwald meghaltak!

Szívből kívánok Nektek és Kedves Családjaitoknak nagyon jó egészséget, sok-sok szerencsét, sok-sok örömet és sikert a további munkához!

Mély tisztelettel nagy-nagy szeretettel maradok Szalay Ferenc.

nyitókép: kattima.hu / wikipedia.org / dolneobdokovce.sk

Kövesd a Piros7est az X-en is! Kövesd a Piros7est az X-en is!