A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
IMG 20221230 175913 1

Szavak helyett - búcsú Duray Miklóstól 2022. dec. 30.

Ha ezt most nem írom ki magamból, ezt a fájdalmat, amit érzek, már nem lesz még egy alkalom, hogy ezt megtegyem.

Mert most fáj. A legjobban. A legmélyebben.

Amikor a nyolcvanas évek végén hazaérkezett Amerikából, a Kutyaszorítóból a Kutyaszorítóba, szinte attól a perctől kezdve, az Együttélés Politikai Mozgalom létrejötte óta, ott voltunk együtt, egymás mellett.

Egy kisebbségbe szorult, de tenni akaró, szent elkötelezettséggel az iskolákért, a kultúránkért, az anyanyelvünkért, az emberi létünkért.

Persze ki-ki a maga felelősségével és nagyságával, vagy kicsinységével, mint amilyen én is voltam, a közösség szolgálatában.

Izzott minden körülöttünk. A politika, a nemzeti megmaradás gondolata, a kisebbségi helyzetünk, létünk nyomora, de a remény is, hogy talán most, vagy holnap, jobb lesz, lehet.

És elmúltak az évek, az árulások, a kisemmizések, a félreállítások, a hatalmi gőg és arroganciák kora, és a mellékvágányokon, és mellékvágányokra futó sorunk, itt a Felvidéken.

És teltek az évek. És éreztük, érezte, a gondolatai, az elméleti síkon felállított, és papírra vetett koncepciók, tervek, elképzelések, ember- és akarathiány, és hitelesség-deficit miatt, a könyvek porosodó polcain végzik.

Ha volt reálpolitikus, tisztán nemzetben gondolkodó ember a felvidéki magyar politikában, akkor ő volt az.

Mindent feladott a közösségéért, nem mérlegelve, nem alkudva, nem kupeckodva vele.

Tisztán, egyenesen, érthetően élt és tanított minket, mindnyájunkat, aki tanulni és nem élősködni akart rajta.

Meghaladta a korát, néha meg is ijedt attól, amit látott, és amit mi nem láttunk, vagy nem akartunk látni.

Az utóbbi hónapokban sokszor érezte magát egyedül. Gyakran felhívott, engem is, mint több barátját, órákig beszéltünk, és éreztem, nem akarta letenni a telefont, mert mellőzve, egyedül, elhagyottan érezte magát.

Mintha még el akarta volna mondana, még egyszer utoljára, amit nem akart magával vinni az utolsó útra.

Novemberben beszéltem vele utoljára. A múltról, a jövőről, a világról, és magunkról. A mostani politikánkról, vagy arról ami annak tűnik.

Arról, hogy honnan indultunk, és hová jutottunk, vagy juthattunk volna 30 év alatt.

Régen, az Együttélésben még kétnaposak voltak az Országos Tanácsok ülései, hogy ne csak a problémákról, a helyzetekről beszéljünk, hanem egymást, azokat is megismerjük, akik kiállnak elénk és mondanak valamit.

Nem sunyi módon, suttyomban, hanem őszintén, szemtől-szembe.

Csupa nagyszerű embert ismerhettem itt meg, akik már várják a Teremtő előtt, hogy együtt próbáljanak valamit tenni. Valamit.

De mit is tehetnének, mit is tehetnénk még, nélkülük? Dobos László, Szabó Rezső, Komlóssy Zsolt, Rózsa Ernő, Batta István, Duka Zólyomi Árpád, Brogyányi Miska, Dolník Erzsi …. A sor végtelen, neves és névtelen hősök lassú menete az örökkévalóságba, és egyszerű, de nagyszerű magyar emberek, akik itt voltak velünk, értünk. Egyek közülünk.

Az ő igazsága a mi igazságunk volt. Soha nem engedték a hatalom közelébe mert féltek tőle, attól ami, ahogyan látott és amit érzett.

Az igazságtól minden hatalom fél.

Ezért mellőzték, még ott is, ahol velünk volt és értünk. Megmondta egyszer, a víz elválik a …. És elvált.

Ma már nyilvánvaló mennyire is elvált.

Politikai és emberi nagyságát talán csak a két világháború között élt, majd mártíromságra kárhoztatott Esterházy Jánoséhoz hasonlíthatjuk.

Ő is megjárta a poklokat, az üldöztetést, a börtönt, de nem alkudott meg. Életével, most halálával, egy nagyon fontos korszaka zárult le a felvidéki magyar politizálásnak. Mindörökre.

Amit most politizálásnak tekinthetünk, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit ő megálmodott, képviselt, és elénk tett.

Politikai öröksége nemcsak kötelez bennünket, hanem utat is mutat nekünk. De azt egoizmussal, önteltséggel és magamutogatással, macska-egér belső harcokkal, nem tudjuk megvalósítani.

Ami ránk telepszik most, az a nagy felvidéki magyar csönd. A lelkiismeretünk csöndje, és csődje, ami nem talál szavakat arra, ami most történt.

Nemcsak egy kisebbségi politikust, egy magyar embert, hanem a felvidéki magyarság élő lelkiismeretét, emberi hitelét és értékét is elveszítettük.

Annyi közös rendezvényen, eseményen, gyűlésen voltunk együtt, hogy meg sem tudom mondani, most hirtelen mégsem találok egy közös fotót sem önmagunkról, mert azt hittük, az élet mindig így marad, velünk.

De nem így lett. Mit is tehetnénk?

Édesanyám mondta volt: élő az élővel, holt a holttal.

Ma már máshol, terítenek neked az égiek: a Teremtő atyánk asztalánál.

Ott vársz majd minket, a többiekkel.

Zúgnak a harangok, ma érted harangoznak. Fájdalmasan, igazul. Már várnak. A régi harcostársak. Menj hát!

Mindent köszönünk, köszönök, amit magadból adtál nekem, nekünk, értünk.

Hogy marad-e még emberi hang utánad? Nem tudom. Remélem, reménykedem.

Könnyű legyen neked a föld. Isten veled barátom!