ITT A PIROS, HOL A PIROS
Szemét egy ügy...
2024. ápr. 16.
Eszembe jutott egy magyar népmese, amit '51-ben vittek „vászonra”, és az első mese-rajzfilmként tartják számon. Fekete Edit és Macskássy Gyula műfajtörténeti alkotást tettek le az asztalra: A kiskakas gyémánt félkrajcárja.
Nem, nem a szemétdomb kiskakasáról értekeznék, se nem a kikapart gyémánt félkrajcárról. Nem is a hulladékdíj esetleges emelkedésének mértékéről, okáról, hiszen arra vannak mások.
A kettősség, a két oldal: akik számonkérik, akik megmagyarázzák.
Amúgy meg mi nem emelkedik? Bemész egy multiba, majd gülüszemmel vizslatod a felsrófolt árfekvést. Ami már rég nem fekszik.
Az emberi empátiáról, viszonyulásához a környezethez, a természethez. Amit adsz, azt kapod, várhatod vissza. Örökérvényű körforgás.
Amerre járok, rengeteg helyen a szeméttárolók mellé kirakott törmelék és különféle nem odavaló használati tárgyak díszelegnek, mint mosógép, házi trón, sublót, matrac, retkes hokedli és folytathatnánk. Ecseri piac és gettó-fíling.
Sok proli észjárására jellemző orvosi látlelet a következő: ha már emelkedik a szemétdíj, miért ne tehetné meg, hogy az agya sötétsége mellett szürkületkor kivágja a fölöslege(s)t. Vagy akár nappal is? Ugyanmá.
Nos, dolgozzon vele az a cég, meg a munkásaik, akik úgyis azért vannak fizetve, nem? De, majd elviszi a gyűjtőudvarra és arra is költ. A fennmaradt időben legalább 5 filteren keresztül futtatja a profilképét, hogy kinyomhassa a közösségi hálóra, és botox vagy ráncfelvarrás nélkül is vitálisan feszítsen. Az a fontos, emberek!
Az alkalmazkodni képtelen, problémás csoportról inkább nem beszélnék, hiszen valamiféle billog már rég van rajtam, ami nem túlzottan izgat. Elviselem. Elég benézni néhány olyan környékre és kinéznek.
Sok helyen már csippes rendszer dívik, zárjuk a szemeteseket. Normális körökben működőképes dolognak kéne bizonyulnia, de sokszor átfut az agyamon, az állatok sem csinálnak olyan rumlit, mint már zárt kukák társaságában tapasztalhatsz. Megemelkedik a gyomrod, és a reggeli rántotta táncot jár a sonka körítéssel.
Többször járnak erre, meg másfelé a Desh-slágerben is szereplő, ikonikus kukásautóval, meg céges kocsikkal. Nem mindig beszedni, hanem összerakni a szemetet. Feri haverom tegnap is csak mosolygott, mint a százas égő, amikor villogtattam rájuk: mikrózni kell a déli, csarnokos gyroszt, ha sokáig elállják a betérőt. Mi elintéztük ennyivel és egy virtuális pacsival.
De a szemét és a mindenre is fittyet hányó polgártársaink maradnak. Üde és örvendetes dolog, hogy a városi egyenruhások is kezdenek ilyen ügyekkel is foglalkozni, nemcsak a mamuszkyt vagy a papucsot próbálgatják. Bátran kihívni az illetékes szervet, ha valaki nem fér a bőrébe, ha nem tudja, hányas is a kabát!
Ott vannak az elzárt kukák: kéretik a hulladékot a rendeltetési helyére dobni. Nem mellé, nem összebarmolni. A lomtalanítás idejére kihelyezett tárolókba azt, ami odavaló.
És a gyűjtőudvar sincs a világ végén, meg nem csillagászati összegekkel operálnak, hogy ne lehetne kicsengetni érte a lóvét. Valamit valamiért.
Valahol a társadalom, a közösség, esetünkben a városlakók tükörképe a környezet élhetősége, élhetőbbé való tétele és milyensége. Azt a kicsit legalább hozzátehetjük mindannyian, hogy néha a kulturált énünk győzedelmeskedik. Nem nyomják el a mai, modern kor népbetegségei: a nemtörődömség és a közöny...
nyitókép: Holecz Attila
Holecz Attila