ZSÍR

Szerda délutáni nem blues: Bruce Dickinson - Tears Of The Dragon 2023. aug. 9.

Nem a megszokott időben, de még csak nem is a hőn áhított heti blues-adagunkkal készültem mára. 1958. augusztus 7-én látta meg a napvilágot Paul Bruce Dickinson, aki az Iron Maiden élén vált milliók kedvencévé. Ám a hétfőn a 65. életévét betöltő brit örökmozgó zenei karrierje a Vasszűzön túl is tartogat izgalmakat. Vágjunk is bele!

Dickinson úr a Nottinghamshire-i Worksopban született. Egy roppant jó hangvételű önéltrajzi könyvben (Mire való ez a gomb?) sok érdekességet lehet megtudni a fiatal Bruce életéről, hogy 1979-ben hogyan lett a Samson, majd 1981-ben az akkor a világhírnév küszöbén álló Iron Maiden énekese. Arról is olvashatunk a könyvben, hogyan vált egy nyomasztóbbá számára a mókuskerék és hogyan született meg az első szólólemeze, hogyan hagyta el az Iron Maident és hogyan talált vissza hozzá. 

1989-re igencsak megfáradt az addigra már komoly sikereket maga mögött tudó, a heavy metal zászlóvivőjének tekinthető Iron Maiden, ami miatt Adrian Smith gitáros ki is lépett. A helyére Janick Gers érkezett, akivel Brice a Rémálom az Elm utcában 5. részéhez írt Bring Your Daughter… to the Slaughter című dalon dolgozott együtt. A dal annyira megtetszett Steve Harris zenekarvezetőnek, hogy a készülő Maiden-albumra, a No Prayer For The Dyingra (1990) is felkerült. A dal sikeres lett, a lemez kevésbé.

Na de vissza a dalhoz! Bruce együttműködése Janickal kimondottan megtermékenyítő volt az énekes számára, egy egész lemezt összedobtak kettesben, amin az énekes az Iron Maidenben megszokottól eltérő stílusban, leginkább a hard rockban és a street rockban használatos hangfekvésben énekelt. A dalok szellősebbek, lazábbak, egyszerűbbek is az anyabanda nótáinál, és összességében jól reagált rá a közönség is, a brit eladási listán egészen a 14. helyig került Dickinson első szólólemeze, míg az USA-ban a 100. helyig jutott. 

Dickinson a Tattooed Millionaire lemezzel kiélte azon vágyát, hogy kicsit mást csináljon, mint a Maiden élén, így feltöltődve tért vissza a lemezbemutató turné után a bandához, ahol befejezte a No Prayert és a Fear Of The Darkot, melnyek turnéja során, 1993 januárjában döntötte el, hogy kilép a brit metalzenekarból. 

A második szólólemezre tehát bármiféle megkötés nélkül készülhetett rá Bruce. Az 1994. június 3-án megjelent Balls To Picasso az elődjénél hagyományosabb metalt, de egyszersmind kevesebb metalkodást tartalmazott. Az album kiváló dalaiért Dickinson kiváló szerzőtársa, a gitáros Roy Z felelt. A lemez már egy teljesen más közegben jelent meg, mint az elődje, így a listás helyezések is romlottak (UK-21, US-185), fanyalogva fogadták a hallgatók, miközben a hagyományos metalt játszó zenekarok fokozatosan földbe álltak. Érdemes a lemezről meghallgatni Dickinson talán máig legnagyobb balladáját, a Tears Of The Dragont, ami megmutatja, miért is kellett szólómunkára adni a fejét. Lent meg is hallgathatjuk. 

A lemez turnéjáról ki kell emelnünk minden idők egyik legtökösebb fellépését, amit a szerbek által körülvett és lőtt Szarajevóban adott. A koncert később megjelent Scream For Me Sarajevo címmel.

A változó zenei ízlésnek megfelelve Burce Dickonson is megpróbált egy grunge lemezt írni. A Metallica és a Kiss hasonszőrű kísérleteihez hasonloan a Skunkworks is felemás megítélésűre sikeredett, noha már szépen kidomborodtak az album értékei. Az 1996-is lemezt a kritika érdeklődve fogadta, a közönség viszont teljesen mást várt az Iron Maiden korábbi énekesétől, különösen, hogy az új énekessel felálló anyabanda debütje is felemásra sikeredett (a folytatása meg tragikusra...). A Skunkworks talán legnagyobb hibája, hogy Roy Z helyett Alex Dickson volt Bruce Dickinson társszerzője (amivel nem Dickson képességeit akarom firtatni, egyszerűen csak a felfogásbeli különbségekről beszélek). A lemez turnéja után Dickinson szélnek is eresztette a bandáját.

Szerencsére Dickinson gyorsan belátta, hogy a karrierjét Roy Z-vel az oldalán hozhatja helyre, ráadásul a korábbi Maiden-es harcostársat, Adrian Smitht is sikerült elcsábítani a lemezre. Az 1997-ben megjelent Accident Of Birth-tel Dickinson olyan pofátlanul zseniálisan tért vissza a heavy metalhoz, hogy az embernek könnyek szöknek a szemébe! Ráadásul nem lett elavult a végeredmény, amiről Roy Z gondoskodott. Két dalt emelnék ki a lemezről: a Road To Hell egy lendületes nota, míg a Man Of Sorrows egy igazi Dickinson-féle merengés. Imádnivaló mindkettő!

1997-ben már valami nagyon elkezdett mocorogni az európai metal undergroundban, egyre sikeresebbé kezdtek válni az olyan fiatal bandák (azóta már ők sem fiatalok), mint a Hammerfall, a Stratovarius, a Blind Guardian, a Nightwish és a társaik. Ilyen közeben nem volt kérdés, hogy a folytatást is hasonló szellemben kell elkészíteni. 

1998-ban pedig megjelent a The Chemival Wedding, ami újra a legnagyobbak közé katapultálta Dickinsont. A lemez kiválóra sikeredett, gyakorlatilag hibátlan lemez, amiről nehéz bármit is kiemelni (a címadót, a The Towert és a Jerusalmet mégis kiemelem). Az albumért odavolt a szakma és a közönség is, különösen az Iron Maiden aktuális borzalmával összehasonlítva volt éles a kontraszt. 

Ezek után senki sem lepődött meg, hogy Dickinson és Smith 1999-ben visszatért az Iron Maidenbe és egy kiváló lemezzel (Brave New World) ismét a legsikeresebb képezetté tették a brit heavy metal óriást. 

Dickinson máig utolsó szólólemezére 2005-ig kellett várni. A Tyranny Of Souls hozta az elődje színvonalát, igaz, az előző két lemezen pengető Adrian Smith nélkül készült a lemez. Tökéletes befejezése egy önmagában is kerek szólókarriernek. 

Szerencsére az örökmozgó Dickinson nem bír leállni, se a betegség legyűrni. Az Iron Maidnen sokadik megújulását követhetjük figyelemmel, és ha igaz, amit csiripelnek a madarak, Bruce bácsi hamarosan egy újabb szólólemezzel örvendezteti meg a rajongóit.