ZSÍR

Szerda esti blues: Mick Jagger - Don't Tear Me Up 2023. júl. 26.

Kereken nyolcvan évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Sir Michael Phillip "Mick" Jagger (bár akkor még a lovagoknak kijáró Sir megszólítás nélkül) az angliai Dartfordban – 1943. július 26-án. Hogy ki ő? Egy intézmény. Mellesleg a The Rolling Stones excentrikus énekese.

A The Rolling Stones több alkalommal is vendége volt már a rovatunknak, a zenekar történetéről nálam avatottabb szerzők is leírták már, amit érdemes tudni. Ha valakit érdekel egy egészen sajátos nézőpont, annak Keith Richards Élet (Life) című zseniális önéletrajzi kötetét ajánlom a figyelmébe. A könyvből nemcsak a könnyűzene történetének egyik legfontosabb zenekarát ismerjük meg olyan közelről, amilyenről nem is álmodhattunk, de az örökifjú (vagy inkább marha régóta öreg) gitáros és a nőfaló Mick Jagger szeret-nem szeret kapcsolatába is betekintést nyerhetünk.

Mai cikkünk tárgya pedig nem más, mint Jagger szólókarrierje, mely ugyan bizonyos pontokon meglehetősen elrugaszkodik a bluestól, de talán pont emiatt lesz számunkra érdekes. 

Az 1980-as évek elején járunk, amikor a The Rolling Stones elkészíti a 17. brit, egyben 19. amerikai nagylemezét, az Undercovert. A lemezen egyre eluralkodtak a korszak modern zenei hatásai, leginkább Jagger nyomására, mint a reggae, a new wave, részben a diszkó, miközben Keith Richards szeretett volna visszatérni a Stones blues rock gyökereihez. A tagok között mind gyakoribb kreatív viták odáig vezettek, hogy Jagger és Richards egy bő évtizedig nem is állt szóba egymással, amiben az is közrejátszott, hogy az énekes a tagok tudta nélkül aláírt egy három lemezre szóló (több millió dolláros) szerződést a Columbia/CBS Records-szal.

1984-ben kezdődtek meg a munkálatok a majdani She's The Boss lemezen, mely a The Rolling Stones zenei világánál messze poposabb, diszkósabb zenét rejtett, melyre a legmegfelelőbb kifejezés a seggrázó lehet. Meglepő módon a közönség ráharapott a következő év februárjában megjelenő korongra, melyen olyan nagyságok tették tiszteletüket, mint például Jeff Beck gitáristen, Herbie Hancock (aki erősen kívánkozik a rovatunkba!), vagy épp Pete Townshend, a „rivális” The Who gitárosa. Az album meglehetősen szép számokat produkált, az USA-ban egymillió példány ment el belőle (platina státuszt ért el), Kanadában 100 000, Németországban 250 000, ám az énekes hazájában viszonylag hűvös fogadtatásban részesült, csupán 60 000 korong talált gazdára, az Egyesült Királyságban a legjobb listás helyezése így is a hatodik pozíciót jelentette, ami azért szép eredmény.

A She's The Boss kapcsán érdemes idéznünk Keith Richards véleményét, aki a Mein Kampfhoz hasonlította az albumot: „Mindenkinek van belőle egy, de senki sem hallgatja.”

A folytatásra 1987-ig kellett várni. Az anyazenekaron belül még inkább elmérgesedett a viszony, mivel Jagger nem volt hajlandó turnézni az 1986-os Dirty Work albummal, hogy a szólólemezére koncentrálhasson. A Primitive Cool nevet viselő lemez sokkal érettebb, rockosabb volt az elődjénél, noha közel sem tudott akkora sikereket elérni.

Mick Jagger szólólemezei közül a legizgalmasabb a Rick Rubin co-producerelésével elkészült, 1993-ban megjelent Wandering Spirit lett. A lemezen több tehetséges fiatal zenész közreműködött, többek között Lenny Kravitz és Flea (Red Hot Chili Peppers). A lemez ismét sikeresnek bizonyult, aranylemez lett az USA-ban, Kanadában, Németországban, Franciaországban, a listák dobogós helyein tanyázott hosszabb-rövidebb ideig, igaz, az első helyre sehol sem tudott felkúszni. A lemez sikeréhez az is hozzájárulhatott, hogy az addigi szólólemezek közül ez állt legközelebb a The Rolling Stones világához, noha elektronikus kísérletezések is hallhatók a korongon.

Mick Jagger máig utolsó szólópróbálkozása 2001-ben jelent meg Goddess In The Doorway címen. A lemezen ismét több zenészhaver vendégeskedett: Bono, Pete Townshend, Lenny Kravitz, Rob Thomas, Joe Perry, Wyclef Jean. A lemezt viszonylag jól fogadta a szakma, jellemző módon Keith Richards egy sajátos lemezcímmel illette: Dogshit In The Doorway (Kutyaszar az ajtóban). Az album a megváltozott zenehallgatási szokásoknak köszönhetően csak Németországban és Spanyolországban szerzett aranylemez besorolást, a Egyesült Királyságban 80 000 példány ment el belőle, ami ezüstlemeznek számít, de az USA-ban is 317 000 lemezt sikerült eladni. 

Mick Jagger ezt követően még feltűnt az Alfie című film soundtrackjén, de az már nem tekinthető önálló alkotásnak.

A nőfaló, excentrikus énekesnek hosszú életet és soha véget nem érő időt kívánunk a színpadon, mi pedig meghallgatjuk az 1993-as lemez Don't Tear Me Up című dalát, ami Mick Jagger teljes szólókarrierjének egyik gyöngyszeme.