ZSÍR

Szerda esti blues: Pink Floyd - Have A Cigar 2023. márc. 8.

Hétfőn ünnepelte David Gilmour, a Pink Floyd legendás gitáros-énekese a 77. születésnapját. Noha a brit zenekar mindig is a progresszív rock nagyágyújának számított, Gilmour gitárjátékának minden eleme a bluesból merítkezik, amire a legjobb példa a mai dalunk.

A progresszív rock talán legemblematikusabb és talán a széles közönség előtt legismertebb zenekara 1965-ben alakult Cambridgeben Syd Barrett énekes-gitáros, Roger Waters basszusgitáros, Nick Mason dobos és és Rick Wright billetnyűs közreműködésével. A korai évek inkább pszichedelikus rocknak tekinthetők Barrett kábítószer-ihlette dalai révén. 

Az első két lemez (The Piper At The Gates Of Down - 1967, A Saucerful Of Secrets - 1968) megjelenését követően az egyre eluralkodó kábítószer-függősége és az emiatt kialakult paranoiája miatt Barrett elhagyta a zenekart, így az 1968 elején kisegítő jelleggel csatlakozó David Gilmourt állandósították gitárosnak és énekesnek.

A zenekar stílusa Barrett kiválása után lassan átalakult, egyre összetettebb dalokat írtak, melyben ugyanúgy teret kapott a jazz, a blues, a rock és megannyi más hatás. Az 1969-ben megjelent Music From The Film More filmzene album dalai leginkább akusztikus fokként aposztrofálhatók.

Ugyanebben az évben jelent meg a koncertfelvételeket és zenei kísérletezgetéseket tartalmazó Ummagumma duplalemez, mely a korszak avantgárd kísérletei közésorolható.

1970-ben az Atom Heart Mother még mindig a kísérletezésről szólt, ám már felfedezhetők a letisztultabb, rockosabb tételek is a banda repertoárjában. A zenekar utólag már nem szerette annyira az 1971-es Meddle albumot, Gilmour egyenesen szemétnek nevezte, ám itt szerepel a következő évtized irányát kijelölő Echoes című dal, és a korai fanyalgást hamarosan mondhatni üdvrivalgás követte. 1972-ben jött az Obscured By Clouds filmzene, melyen az akusztikus gitáré a főszerep. A lemez viszonylag sikereslett, ám leginkább közepesen jónak lehet ítélni, különösen a későbbiek fényében.

A zenekar számára az igazi áttörést 1973 hozta el, amikor megjelent a valóban paradigmaváltó The Dark Side Of The Moon, ami egyszerre letisztult és kísérletező, a kritikusok az első elektronikus lemeznek tartják. Két évvel később sikerült emelni a tétet a Syd Barrettnek ajánlott Wish You Were Here lemezzel, melyen a mai dalunk is szerepel. Ez a két lemez maga a Pink Floyd esszenciája, igazi kötelező hallagatnivaló mindenki számára, ám fordulópontot is jelentenek a zenekar történetében, hiszen Roger Waters itt kezdett el diktátorként leuralni mindent és mindenkit, ami pár év múlva a zenekar széteséséhez vezetett.

1977-ben megjelent az Animals című konceptelemet, ami Nagy-Britannia szociális és politikai életének kritikájaként értelmezhető, a korszakban feltűnt punk mozgalom megvető kritikáinak hatására sokkal gitárközpontúbb lett, mint az elődei. Majd 1979-ben a The Wall címet viselő rockoperával rukkoltak elő, melyhez film is készült Bob Geldoffal a főszerepben. A lemez nagy részét Waters jegyzi és valóban kiváló dalok születtek, a közönség és a kritika is szerette, ám a készítése során végképp megromlott a viszony Waters és társai között.

1983-ban a zenekar elkésíztette a The Final Cut lemezt, amit sokan Roger Water első szólólemezének tartanak, talán nem is ok nélkül. Gilmour csupán egy dalban énekel ezen az albumon, a többiben az ekkor már a magát valamiféle félisteni státuszban látó basszusgitáros dalol. A Pink Floyd zenészei gyakorlatilag bérzenészként szerepelnek a The Final Cut lemezen. Az album mérsékelt sikereket aratott, nem is turnéztatták meg. 

1985-ben végül Water bejelentette, hogy elhagyja a Pink Floydot, így az irányítás Gilmourhoz és Masonhöz került, akik 1986-ban egy új lemez írásába kezdtek. 1987-ben meg is jelent az A Momentary Lapse Of Reason, melyen külső dalszerzők segítségét is igénybe vették, hiszen Waters 15 éven keresztül elnyomta társait a dalszerzés terén (is). Mivel Mason és Wright is inkább csak amolyan bérzenészek voltak ezen a lemezen, a Momentaryt sokan Gilmour szólólemezének tekintik, ahogyan a The Final Cut-ot Watersének.

A zenekar 1994-ben készített utoljára új dalokból álló dalcsokrot. A The Division Bell igazságot szolgáltatott a Gilmour-Wright-Mason triónak, hiszen kimondottan kedvezően fogadták az Atlanti-óceán mindkét partján, nagyjából húsz év után első alkalommal.

A Pink Floydot 1996-ban beavatták a Rock And Roll Hírességek Csarnokába, ám Waters nem vett részt a ceremónián. A klasszikus felállás 2005-ben a Live 8 segélykoncerten állt újra színpadra – 24 év várakozás után. Rengeteg rajongó várta, hogy a sikeres fellépést újabbak kövessék, és 2008-ban meg is állapodak egy hagyományos koncert megtartásáról, ám az év szeptember 15-én Richard Wright elhunyt, így az újabb közös zenélésre már nem került sor. 

2014-ben megjelent még egy korábbi dalfoszlányokból összerakott lemez The Endless River címmel, melynek élvezeti értéke erősen a nulla felé konvergál. A zenekar neve azóta is leginkább csak akkor kerül elő, amikor a két kiskakas, David Gilmour és Roger Waters egymásnak üzenget a sajtóban.

Ez a többé-kevésbé dicstelen befejezés azonban semmit sem von le a Pink Floyd érdemeiből. Waters zenei víziói és Gilmour frenetikus, bluesban fürdő gitárjátéka a világ egyik legzseniálisabb, legelőremutatóbb zenekarává tették a cambridge-i kvartettet, mely nélkül egészen más irányt vett volna a könnyűzene története.