A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
1520169398883

Szerelmes vallomás egy Facebook-mentes napról 2024. márc. 6.

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!

Megdöbbentette, letaglózta a világot. 2024. március 5. napja gyászkeretes dátumként vonul be a történelembe, ugyanis világszerte leállt a Facebook, elsötétült az Instagram és elhallgatott a Messenger. És én ebből vajmi keveset vettem észre.

Na jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, feltűnt egy s más. Például hirtelen csend vett körül. Oké, ez sem teljesen igaz, hiszen autóban ültem, ahol vagy a zene ordított, vagy a kisfiam a hátsó ülésen, de a telefonom konokul hallgatott. Nem pittyent se egy hülye mém valamelyik eszement haveromtól, nem hívott a hőn szeretett főszerkesztő urunk sem, hogy Peti, órák óta áll az oldal. Ami viszont zavart, az az volt, hogy térerőm sem volt. 

Mosollyal az arcomon dúdolgattam az autóban az Auróra ide vonatkozó (te jó ég, már tizenegyéves!) dalát:

És jó volt, jól esett pokolian a mennyei csend. Se hülye politikusok, se politizáló hülyék nem árasztották el a közösségi médiafelületmet, mert még csak be sem tudtam jelentkezni, hogy lássam, ki, mit, hol, kivel, kinek és minek... Persze percekig próbáltam elérni a fiókomat, hátha valami apró üzemzavar történt. Aztán amikor alaposabban belegondoltam, hogy térerő híján nem üzemel az internet a készülékemen, már egy sötétebb gondolat is megfogant a fejemben. A szomszédban háború dúl, és a kedves szövetségeseink egyre-másra tesznek olyan kijelentéseket, amelyek felérnek egy háborús provokációval is.

Nem tagadom, átfutott az agyamon, hogy épp megtámadtak minket, és ennek részeként lőtték ki a kommunikációs csatornákat.

Szerencsére az oroszok nem olyan hülyék, hogy nekimenjenek a NATO-nak, noha fordított sorrendben ez a mondatom már nem feltétlenül írható le. Meg persze a rádió továbbra is üzemelt, két végtelenül ciki aktuális popsláger között (naná, hogy nem én kezeltem a rádiót!) a híradóban említést sem tettek Szlovákiát, vagy bármely más NATO-tagországot ért támadásról. 

Maradt hát a logikus következtetés: jön a digitális detox. Az első egy-két óra nem is volt annyira veszélyes, mivel – mint utaltam rá – utaztunk és ügyes-bajos dolgainkat intéztünk. De aztán csak hazavetett minket a fene. Vacsora, altatás (hosszú, hosszú altatás...), majd este tíz óra előtt ismét a mobiltelefonért nyúltam. A Messenger már működött, már korábban is jött-ment pár üzenet (nemcsak jöttmenteknek és jöttmentektől). De valahogy a Facebookra továbbra sem tudtam bejelentkezni, nem is nagyon vitt rá a lélek, de azért párszor megpróbálkoztam vele.  

De miért is vitt volna? Ahogy már mondtam, hülye politikusok és politizáló hülyék árasztották el a falamat, ami egykor a barátaimmal közös homokozó volt.

Régen hírt adtunk magunkról, megosztottuk a gondolatainkat a világról, zenéről, irodalomról, politikáról. Ma már csak fizetett hirdetések képében kapjuk a kéretlen tartalmakat. 

Én például – a valódi ismerőseimen, barátaimon kívül – csak zenekarokat, egy-két vicces tartalmat gyártó oldalt, jobboldali megmondóembert és újságírót (libernyákul: influenszert) követek (akiket a Cukkember áldott algoritmusai egyébként is jól elrejtenek előlem). Ennek ellenére csak olyan tartalmak kerülnek képernyőmre, melyekben a (vajon mitől?) csillogó szemű, világmegváltó (forradalomba taszító?) lelkületű, esetleg a magamutogatást közszolgálatnak álcázó tartalomgyártók fizetett hirdetéseit vélem felfedezni.

Hiányoznak a régi idők, amikor egy-egy elvadultabb buli után a feltöltött képeket nézegetve jutott az elkocsonyásodott eszünkbe, hogy jé, ilyen is volt. De ma már senki sem tölt fel magáról vagy másokról ilyen tartalmakat. Minden amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. És tényleg! Vagy egy állásinterjún. Vagy a főnök feszültségtől áporodott irodájában. Elmúltak azok az idők, elmúlt a közösségi média ártatlansága. 

Ma már semmi sem az, aminek látszik. 

Nem hihetünk már a fényképeknek sem. A múltkoriban egy olyan álhírbe futottam bele, hogy Orbán Viktort maga Kádár János igazította el, hogyan is kell kiépíteni a hatalmat. Természetesen egy mesterséges (ál)intelligencia által megtámogatott hazugságról, álhírről volt szó. De ilyen értelemben a rengeteg manipulált profilkép, a rengeteg póz, a végtelen mennyiségű álmosoly, a bölcsességnek szánt közhelyek garmadája mind-mind a valóságtól való elszakadást, megvezetést, egy tudatos tudatlanságba taszítást építi. Lépésről lépésre. Kedden pedig ennek lehettünk tanúi. Mert rengetegen pánikba estek, holott voltaképpen erre nem volt okuk, hiszen néhány órára újra visszatérhettünk a természetes valónkhoz, ahol nincsenek filterek, ahol tetteink következményeit nem lájkokban mérik, ahol a szájkaratés kommenthuszárok (üdv néktek!) inkább átmennek az út túloldalára, mert a való életben már nem akkora nagymenők.

Este 10 óra előtt tehát ott álltam a telefonommal a kezemben, hogy akkor most mit is tegyek: maradjak az elmúlt évek posványában, vagy pedig éljek a frissen megtapasztalt mennyei csendben? Nem volt könnyű döntés, és nem is akarok álszenteskedni, hogy most már szabadon élek meg hasonló dolgok, mert végül beadtam a derekam. Egyrészt az újságírói munkámhoz is elengedhetetlen, hogy a közösségi média mocsarában dagonyázva leljek megfelelő alapanyagra egy-egy cikkhez, másrészt pedig 

az olvasóink zöme is itt követi a Piros7est, noha weboldalunk és X-csatornánk (amúgy régiesen: Twitter) is van.

Arról nem is beszélve, hogy a szülőfalumtól 160 kilométerre csak a virtuális térben „élhetek” egy kicsikét minden nap otthon, Palócországban is. Megtehettem volna, igazán nem éreztem úgy, hogy nehézséget jelentene a virtuális öngyilkosság, de végül maradtam, még maradtam. 

Arra tehát mindenképp jó volt ez a pár óra, hogy belássam, nem is olyan nehéz akár véglegesen is elszakadni a virtuális homokozótól, ahol hülye politikusok, politizáló hülyék, elvetemült death metal zenekarok, cuki törpe schnauzerek és egyéb marhaságok görögnek lentről felfelé null-huszonnégyben az év 356 (vagy épp 366) napján. A barátaimmal pedig három dimenzióban, egy pohár habos sör mellett beszéljük majd át az élet nagy dolgait, a legújabb sci-fi olvasmányainkat, hogy újra összeállt a Slayer, hogy a politikusok mennyire hülyék és hogy a hülyék mennyire politikusok. De azért néha posztolok is majd ezekről a dolgokról, hiszen ami nincs fent a Facebookon, az nem is létezik, igaz?

Nyitókép: Linkedin

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!