A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Rüdiger 1 csoda

Szeretem a focit 2022. nov. 28.

Szeretem a focit – hirdette magáról a sporthoz saját bevallása szerinte egyáltalán nem értő Gálvölgyi János a rossz emlékű Heti Hetes nevű libsisimogató műsorban hosszú időn keresztül. Én valóban szeretem, de nem feltétlenül a sport miatt. Sokkal inkább azért, mert ilyenkor előjön az emberek valódi arca.

Közhelyszámba megy, hogy minél nagyobb presztízsű csapatok játékát nézzük, annál nagyobb a foci színvonala is. Ezt a tézist alaposan megcáfolja az idei focivébé, amikor az olyan, magas polcra helyezett csapatok hullanak atomjaikra, mint a német, az argentin vagy a belga. De ha őszinték akarunk lenni, a térdeplős majomkodásba beleszédült angolok sem épp a kiemelkedő játékuk miatt maradnak meg az emlékezetünkben. 

Helyettük igazi „underdogok” heroikus küzdelmeit láthatja az egyszeri drukker: 

Japán és Szaúd-Arábia, Marokkó vagy Szenegál, tehát a nem épp futball-nagyhatalmak elképesztő győzelmeitől hangos a világsajtó. 

Néhány héttel ezelőtt szilárd elhatározással kijelentettek, hogy nem fogom nézni a labdarúgás legszentebb ünnepét, ám valahogy mégis beszippantott az őrület. Pedig hát volna van miért bosszankodnom. A közgyűlölet hullámvasútján megállíthatatlanul száguldó játékvezetői őrületről kár beszélni, ahogy a rendező ország (Katar) és szervezet (FIFA) balfaszkodásairól  hibát hibára halmozó döntéseiről is. Ami mégis megfogott, egy-két jobban játszó kiscsapat teljesítménye mellett, az az emberi faktor.

És az ember itt a házigazda, a mohamedán ember. Pár apró észrevételem volna csupán a meccseken tanúsított magatartásukkal kapcsolatban. Jónéhány száz meccs végignézése során sosem tapasztaltam még olyan elemi gyűlöletet az ellenfél, jelen esetben a nem muzulmánok felé, mint Katarban. Figyeljék csak meg: ha keresztény, vagy annak vélt ország válogatottjánál van a labda, éles füttykoncert kíséri a játékosok minden lépését. Ellenkező esetben persze égbe szökő üdvrivalgást hallhatunk. Gondolkodtam, csupán én látok, hallok a dologba olyat, ami nincs is ott, ám az a kitörő öröm, amikor az arab világ országai elnáspángolják a gőgös sokat látott európai csapatokat, félelmetes.

Különösen a marokkói válogatott szurkolóinak önkívülete, majd brüsszeli tombolása volt elképesztő. 

Jó, értjük: foci meg eufória. De ehhez miért kell szétverni egy várost? Miért kell felgyújtani? Talán mert az EU adminisztratív központjaként magát az európai civilizációt jelenti számukra? Nem merek tippelni.

De most térjünk rá a „mieinkre”, az európaiakra. Már ha a német, belga, angol, francia stb. válogatott játékosaira rá lehet biggyeszteni ezt a látszólag semmit sem mondó jelzőt. Értem én, hogy a globalizált, posz-modern világban a végső győzelem a célja minden csapatnak. De hogy a nemzeti büszkeség helyére sikeresen beillesztették az ügyek iránti büszkeség gondolatát, kicsit meredek. Ahogy az is, hogy

a „belgák” annyira büszkék sokszínűségükre, hogy közös nyelvként az angolt használják a játékosok is egymás között a pályán. 

Szájakat befogni, szivárványpónit meglovagolni, nincs is ennél fontosabb. Mély levegőt kell vennünk, ha a németek teljesítményét nyomdafestéket eltűrő módon akarjuk leírni. Ilyen kilátástalan, öncélú, buta játékot az elmúlt 6-8 évet leszámítva a magyar válogatottól szoktunk meg. Persze semmi baj nincs ezzel, talán az utóbbi idők pofonjai után elgondolkodnak végre arról, hogy végső soron talán focizni is kellene, ha már ott van az fene nagy gyepszőnyeg meg az eurómilliókból kinevelt futball-generáció. Bár most szembe kell szállnom magammal, a spanyolok elleni meccs helyenként egész jó játékot mutatott. Igaz, majdnem zakó lett annak is a vége.

Ami viszont óriási pozitívum, az a lesajnált európai nemzetek focija: a horvát csapat játékát öröm nézni, még annak ellenére is, hogy időnként hosszú percekkel a kezdő sípszó után „érkeznek csak meg” a játékosok a pályára. Szerbia játéka szintén figyelemre méltó. A lengyelek is meggyőzőek eddig. Emlékezetes momentum lesz a japán csodát követő, fényesre takarított öltöző képe is, ahol még origamizni is jutott idő az ünneplést követően. Mi ez, ha nem az emberi faktor legszebb megnyilvánulása?

Ezeknek a csapatoknak érdemes drukkolni, hiszen komoly esélyeseseknek legfeljebb a horvátokat tekinthetjük a vb-címre, noha kérdéses, mire mennének a döntőben a brazilok vagy a franciák ellene. Mindenesetre szívesen látnám a piros-fehér kockás mez sikerét.

És akárhogy is fogadkoztam, kénytelen vagyok belátni, szeretem a focit.

Szeretem annak ellenére is, hogy ordenáré bírói hibákat látok, hogy egyes országok visszataszító provokációt kell néznem a labda kergetése helyett, szeretem annak ellenére is, hogy egy olyan országban rendezik a világbajnokságot, amelyik még a szurkolóit is külföldről veszi.

Ez van, szeretem a focit.