ZSÍR

Szétosztani önmagad, mint egy karéj kenyeret 2025. okt. 13.

30 éves a zselízi Kincső Néptáncegyüttes.

„Itt valahol, ott valahol,
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol,
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is, miért is, miért is?”

Ezek a kérdések motoszkáltak a fejemben, amikor is több meghívásom és programom is volt szombat estére. Nem beszélve arról, hogy focirajongóként a Puskás Arénában megrendezett, a magyar nemzeti tizenegy Örményország elleni meccse is csábítóan hívott. Azonban a több évtizedes barátság és a Juhász házaspár munkája iránti tiszteletem nem engedhetett más programot számomra, mint hogy részt vegyek a zselízi Kincső Néptáncegyüttes 30. jubileumi gálaműsorán. Nem volt kétségem egy percre sem, hogy jól döntöttem. Néha az embernek nincs is más lehetősége az életben: sodródni kell, ahogy a sors akarja.

Ahogyan sodródtak az érzelmekkel, a vágyakkal, a csoda és az örömtánc megállíthatatlan, lüktető erejével azok a fiatalok is, akik ezen az estén a színpadon, a Kincső Néptáncegyüttes tagjaként megmutatták nekünk azt a tudást, azt a kincsői kincset, amit most már a lelkükben és szívükben hordoznak, míg élnek.

Olyan vágy és öröm égett a szemekben és a lelkekben, olyan hévvel, meggyőződéssel és lelkesedéssel adták elő, élték át, váltak eggyé a produkcióval, ahogyan csak azok képesek, akik hittel, szenvedéllyel és teljes odaadással élik meg azt, amit csinálnak.

Akinek erről bármi kételye is volt – bár aligha akadt ilyen a zsúfolásig megtelt nézőtéren –, az is megbizonyosodhatott: az első pillanattól magával ragadott mindenkit az a tűz, ami a gyerekek szemében égett, a mosolyukban tükröződött, a lábak és kezek ritmusában zakatolt. Mint egy mély, ősi erő, a magyar nemzet legmélyebb kulturális gyökereiből feltörve lettünk részesei annak a csodának, amit immár harminc éve Kincsőnek hívnak.

Ez nem csupán egy együttes vagy csoport neve – hanem érzés, a létezés egy formája, dimenziója. A zene és a tánc összhangban lüktető ereje frenetikus volt: semmi görcsösség, semmi erőlködés, csak a tudás, a szeretet, a felszabadultság, a tánc és az ének lelket tisztító természetessége.

Mint a vetés a búzatáblán, amely ott érik búzává, ahová a gazda elvetette, úgy érett itt is életté és mindennapi kenyérré a munka gyümölcse. A gazdák – a Juhász házaspár – munkája itt érett be a szemünk láttára, és mi hálásan arattuk le: tapssal, főhajtással, tisztelettel.

Látva a gyermekek őszinte, igaz szívvel elénk tárt műsorát, az jutott eszembe, hogy így beoltani egy generációt, egy közösséget az anyanyelv, a tánc, a népzene és a kultúra szeretetével – csak kivételes embereknek adatik meg.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az együttes 20 éves jubileumi műsorán is ott lehettem, és az Útkeresés című, akkor kiadott emlékkönyvben is megoszthattam a gondolataimat. Azóta eltelt tíz évet, az együttes küzdelmes évtizedét, minden bújával, bajával, sikerével és keservével együtt végigkövettem, és nyugodt szívvel kijelenthetem: itt már nincs szó útkeresésről.

Nem is lehet. A csoport minden tagja – az alapítóktól a legújabb generációig –, a Kincső egykori, mára felelős szülőkké érett közössége révbe ért. Itt már mindenki tudja, merre tart, és azt is, hogy az elemózsiás tarisznyájában mit visz magával az útra. Ez nem zsákbamacska, nem zsákutca, hanem a népművészet, a néptánc, az egyetemes magyar kultúra őszinte, tiszta szívvel előadott valósága.

Amit a Kincső Néptáncegyüttes vezetői, Juhász Eszter és Juhász Sándor letettek az asztalra, az nem csupán életmű vagy példaértékű szakmai élet – sokkal több annál.

Gyermekeiket, Sándort és Zsombort is beoltották a néptánc, a népzene és a magyar kultúra szenvedélyével, tudatosan vezették erre az útra, és ők mára generációjuk példaképeivé váltak: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes oszlopos tagjai.
A csoport egy olajfacsemetét ajándékozott nekik azzal, hogy „az ember olajfát az unokáinak ültet”. Nem tudom, hová kerül majd ez a fa – talán a málasi otthon udvarába, a nagyapa egykori cseresznyefája helyére, amely ezer szállal kapaszkodott a múltba és az anyaföldbe. Ő is az unokáinak ültette, ahogy Sándor és Eszter is az eljövendő generációknak ültetik majd az olajfát – azoknak, akik már most ott toporogtak a színpad lépcsőjén, helyet követelve maguknak.

„Aki megért, s megértet, egy népet is megéltet” – írta Kányádi Sándor.
A Kincső közössége nemcsak megértette, hanem meg is élte, mi az, ami megélteti őket, életben tartja, sőt, életet ad nekik. Egykori néptáncosként teljesen átélem ezt az érzést, és mérhetetlenül büszke vagyok, hogy én is megtapasztalhattam.

Ez az út, amit Juhászék választottak maguknak, nem az autósztrádákon vezetett, hanem a rögökön, a szántáson, néha a gazban is. De annyi kincset találtak ezen a nehéz úton, hogy megérte. Voltak azonban olyan időszakok is, amikor reménytelenül néztek az égre, kérdezve: vajon miért nem segít az Isten?
De ahogy Ady Endre írta:
„Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
A Teremtő soha nem személyesen jelenik meg, de ha van hited, mindig küld valakit, aki általa segít. Így volt ez az ő életükben is – és milyen megható, hogy ezt meg tudták, meg tudják köszönni annak, aki ott volt mellettük. Ezen az estén ők is köszönetet mondtak Nagy Gézának, Zselíz egykori polgármesterének.

Az elhivatott, nemzetét és közösségét szolgáló ember olyan, mint a búza: belehal, hogy kenyér lehessen a porából.

És miután szétosztotta önmagát, mint egy karéj kenyeret, s már csak a morzsák maradtak belőle – azok, amelyeket követve mindig hazatalál az eltévedt mesehős –, nyugodtan, elégedetten hátradőlhet, mert megtette a legtöbbet, amit ember megtehet.

Igen, Juhász Eszter és Sándor ilyen emberek. Ők a kenyér és a kovász is egyben. És néha a morzsáik is többet érnek, mint mások dicstelen Nobel-díja, amelyért megtagadják hazájukat és nyelvüket.

Mert az a kenyér, amely tápláléka az örök és tiszta életnek, a kitartás és az állandó megújulás kovásza lehet a jövőben.

Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című versének utolsó sorai jutnak eszembe a kenyérből morzsává apadt, a tűzből parázzsá szenderült, a lázadóból hitben megedzett emberré nemesült barátaimról:

„Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi,
Bejön egy madár érte, s csőrében elviszi.”