LIBERNYÁKULUM

Szexuális forradalom, te csillag 2022. máj. 28.

Konzervatív körökben – és úgy egyébként is – méltatlanul kevés szó esik 1968-ról. Pedig ahogy kis túlzással minden rosszt a nagy francia forradalomtól eredeztetünk, úgy nem mehetünk el szó nélkül a franciák egy másik nagy történelmi jelentőségű eseménye, a '68-as diáklázadások mellett sem, aminek Bertolucci állított emléket a valamiért kultfilm-státusznak örvendő Álmodozókkal. A szexuális forradalom nem egy börtön lerombolása, vagy átrendeződés, nem egyik napról a másikra megvalósított dekonsturkció: de tény, hogy valami történt a szexualitással az '50-es, '60-as években, melynek pusztán tünete volt a párizsi diáklázadás. Rövid áttekintésünkben kontextusba helyezzük a szexuális forradalmat. 

Ha fel akarnánk fejteni az okokat, egészen az ipari forradalomig, és – hogyhogynem – Marxig és Engelsig kellene visszamennünk. Tőlük ered az elképzelés, miszerint – mint Foucault a börtönökkel – igazából minden a világon a burzsoá és proletárellentét melegágya. A házasság üres formalitás, amelyben a férfi a burzsoá, a nő pedig a proletár. Az elnyomás ellen márpedig küzdeni kell. „Beteljesült hát lelkem ideálja, Ez mind derék, ezt így kívántam én is” – mondja Ádám Az ember tragédiájában, 

s ugyanígy sóhajthatott fel Marx odalentről, mikor egy Alfred Kinsey nevű zoológus antropológiai céllal közölte kutatását a második világháború utáni Amerika viselt dolgairól. A prüdériáról hivatott lerántani a leplet, a felmérésre pedig nyílván azok válaszoltak, akik akartak is – megszületett hát az exzibicionizmus diadala. 

Szex, szex, szex

Az 1948-ban megjelent, férfiakat taglaló első Kinsey-jelentés egy hétfokozatú skálán jegyezte a férfiakat a kizárólag heteroszexuálistól a kizárólag homoszexuálisig. Természetesen nagy felháborodás övezte a publikációt, főleg az az adat, miszerint az Államok férfilakosságának 5-6 százaléka homoszexuális lenne. A jelentés szerint a férfiak 46%-a reagált élete során legalább egyszer azonos neműekkel kapcsolatos ingerre, 37%-uknak homoszexuális kapcsolata is volt. Döbbenetes adatok is napvilágot láttak, a jelentés szerint a férfiak 98%-a élt házasságon kívüli nemi életet. A kutatásban egyébként főként egyetemistákat kérdezett meg Kinsey, de felülreprezentálta például a börtönviselteket (ők 25%-ban nyilatkoztak), és a prostituáltakat is (ők 5 százalékban). Négy évvel később megjelent a nőkről szóló jelentés, majd újságírókkal összefogva robbantották a bombát: 1953. augusztus 14-én nagyjából minden amerikai napilap közölte a jelentés lényegi elemeit, különös tekintettel a hűtlenségre, az önkielégítésre való tekintettel. Tény ami tény, innentől kezdve számolják egyenértékűnek a női orgazmust a férfiével, de az olyan médiumok is közvetlenül a Kinsey-jelentés publikálása után jöttek létre, mint a Playboy. 

A szexuális forradalom eszmeisége hasonlít Marxhoz: itt nem egy társadalmi osztály kívánja felszabadítani magát, hanem a szexuális tabudöntögetéssel éppen magát a nemiséget akarják megszabadítani. 

Mindennek Kinsey pusztán katalizátora volt, ahogy több más is: az 1959-ben forgalomba kerülő fogalmazásgátló tabletták forgalomba hozása egyrészt lehetőség biztosított a „gyerekvállalás kockázata” nélküli szexre, másrészt pedig a szexuális aktus következményei felőli döntést megosztotta férfi és nő között. 

Utóbbi máig velünk marad, hiszen a szexuális forradalomnak köszönhető szabadosság elképzelhetetlen a komplex fogamzásgátlók nélkül. A női szabadság pajzsra emelése olyan problémához is hozzájárult, mint az egyedülmaradó nő helyzete, akinél vagy nem működött a fogamzásgátlás, vagy meg akarja tartani gyerekét. 

VI. Pál pápa a következőképp kommentálta a társadalom változásait 1968-ban: „Először is azt gondolják meg, hogy ilyen eljárással milyen könnyű út nyílik akár a házastársak hűtlenségéhez, akár az erkölcsi fegyelem széleskörű meggyengüléséhez. Nincs szükség hosszú tapasztalatra ahhoz, hogy valaki megismerje az emberi gyengeséget és megértse, hogy az embereknek – különösen az érzéki vágyaknak annyira kitett fiataloknak – ösztönzésre van szükségük ahhoz, hogy megtartsák az erkölcsi törvényt, és nem szabad könnyű utat engedni a törvény megszegésére. 

Attól is tartani kell, hogy azok a férfiak, akik hozzászoktak a fogamzásgátló eszközök használatához, megfeledkeznek a nők tiszteletéről, s nem törődve a nők testi-lelki egyensúlyával saját vágyaikat kiszolgáló eszközzé teszik őket. Az ilyeneknek a nő többé nem sorstárs, aki felé tisztelettel és szeretettel kell közelíteni.”

Mao és Che

1968 történelmi csomópont lett: ekkor gyilkolták meg Martin Luther Kinget, egy évvel korábban Malcolm X-et,  az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában is tüntetéshullám söpört végig. Berlinben a '68-asok a náci múlttal történő szembenézést követelték a fiatalok, míg Párizsban kezdetben az elnyomó felsőoktatás elleni küzdelmet vették zászlajukra a diákok. A lázadások katalizátorai főként maguk a rendőrök voltak: Amerikában nem ritkán lőttek a tüntető tömegbe, Németországban a brutális fellépés miatt halt meg Benno Ohnesorg, Párizsban pedig gyakorlatilag szétverték a tüntetéseket az ottani rendőrök. A tüntetéssorozat átgyűrűzött a vasfüggönyön is, ekkor állt ki Dubček, valamint Lengyelországban Adam Michnik vezetévésel szintén reformokat követeltek. 

Nem csoda, hogy ironikus módon nyugaton éppen a szovjetellenes, de ugyanúgy kommunista Maóban, és a partizánkultusznak máig örvendő Che Guevarában látták még példaképeiket a tüntetők. 

A make love not wart a szexuális szabadosságon feltüzelődött ifjúság húzta zászlajára, emellett viszont előretört az akkoriban rendkívül divatos ellenkultúra. A '68-as fiatalok nem harcoltak a háborúban, és nem is ők építették újra az országot, viszont a szemük előtt lebegtek az elsővilágégés borzalmai, illetve a wilsoni béke meghiúsult ígérete, ami eleve kizárt volna egy második, még nagyobb vérontást.

Az ellenkultúra pont azért jöhetett létre, mert a fiatalok azt látták, hogy a hagyományos út járhatatlan, a hagyományokat gyakran bóvlinak titulálva próbáltak létrehozni valami teljesen mást, akár a társadalomból való kivonulással. 

Kommunába!

Így lett a lázadás formája a művészet is, például Alan Ginsberg, Jack Kerouac, William Burroughs műveiben. A helyzeten nem sokat segített a rock and roll, és annak háromosztatú felhívása (sex, drugs 'n' rock 'n' roll). Eszménykép lett a társadalomból kivonult ember, a távol-keleti kultúrák, vagy az archaikus berendezkedésű indiántársadalmak. Mikor aztán sikerült popzenévé „emelni” a beatet, hála a Beatlesnek és a Rolling Stonesnak, az 1967-ben szárnyat bontó hippimozgalom rendkívüli gyorsasággal terjedt, ahogy a szeretkezz, ne háborúzz szlogen is. Utópiavágyként főleg a 19. századi amerikai kommunákat jelölték meg, no persze az idealizált formájukat, ehhez pedig hozzátartozott a radikálisan megváltoztatott férfő-női szerep, emiatt új irányzatokra szakadt a feminizmus is. 

Megváltozott a világhoz, racionalitáshoz és a vallásokhoz való viszony: a New Agenek köszönhetően mindenféle vallás irányzat indult útjára, amik leginkább a természettel való egységet hirdették. 

Nem csoda, hogy az 1969-ben megtartott Woodstock után sokan az utópia megvalósulását ünnepelték, azonban nem sokkal később Charles Manson kommunája több gyilkosságot követett el, a Woodstock folytatásának szánt, Altamontban megrendezett fesztiválon pedig a Hell's Angels biztonsági szolgálatot ellátó tagjai leszúrtak egy fekete fiút, egy másik résztvevő pedig LSD-mámorban fulladt egy csatornába. Saját magán kívül Andy Warhol okozott még „károkat” a mozgalomnak azzal, hogy a tipikus sztárok sorába illesztette a lázadó idolokat. Innentől kezdve megkerülhetetlen volt, hogy az effajta ellenállás szubkultúrába szoruljon, tehát társadalmilag beágyazott legyen. Ami nem tesz jót egy olyan mozgalomnak, ami társadalmonkívüliséget hirdet. 

Ennyi? 

Persze érdekes megnézni, mindez hogyan csapódott le akkor és most a tömegkultúrában, hiszen rendre visszatérő elem a kommunába tömörülés. Látható, hogy komolyan vehető része a lázadásoknak meglehetősen hamar elhalt, azonban a felsorolt tényekből kitűnik, hogy alapjaiban formálták át a szexről, és úgy egyébként a természetről, az emberi korlátokról alkotott képünket. Nem csoda, hogy Heller Ágnes így nyilatkozott 1998-ban: „A barikádokat lebontották, a diákok visszamentek tanulni, a sztrájkok megszűntek. Úgy látszott, mintha annak a mozgalomnak, amelyet annak idején »új baloldalinak« neveztek, nyoma sem maradt volna. Mégsem ez történt. 1968 valamilyen módon felszívódott a modern világ szervezetébe. Lassan hatott, de alaposan. A nyugati világ már nem ugyanolyan, mint '68 előtt volt. A változás visszafordíthatatlan”. 

Orbán Viktor 2007-es tusványosi beszédében így nyilatkozott: „Itt nem az állam és az egyén szembenállásáról van szó, ahogy tévesen féreértelmezik gyakorta Magyarországon, hanem valójában az ember, mint közösségi lény és az egyén szabadsága, a közösség és az egyén viszonyának problematikájáról. Amikor arról beszélünk, hogy a '68-asok azt mondták, hogy az egyént a szabadság érdekében meg kell szabadítani a vele született tulajdonságoktól, akkor olyasmire gondoltak, mint a nyelv köteléke, amitől szabadulni kell, a származás köteléke, amitől szabadulni kell, és a nemi identitás is, amely kötelék, és amitől jobb, ha az ember megszabadul. Mindennek a gondolkodásmódnak a kerete az a morális relativizmus volt, amit köznapi nyelven úgy fogalmazhatok meg, hogy nincsen jó és rossz, csak »attól függ« van. Ez a '68-as életérzés, a kulturális ellenforradalom lényege...”

Ez a cikk a téma terjedelme miatt csak bevezetője lehet a '68-as eseményeknek. Átfogó jellege és formájából adódó terjedelmi korlátai miatt nem érintettük mélyebben konkrét témákat, azonban a jövőben tervben egy, a vonatkozásokat jobban feldolgozó cikksorozat is.