ZSÍR

Szimpátiát a gólemnek 2025. nov. 17.

Egy kedves barátom egyszer előadást tartott a horror műfajáról. Alapvetően bármilyen formában is nyilvánul meg, a lényege a félelem bármilyen fajtájának felébresztése, a normáknak ellentmondó jelenséggel sokkolva a nézőt vagy olvasót.

Guillermo del Toro munkásságát éppen azért kedvelem annyira, mert tisztelje akármennyire a Hitchcock-féle feszültségkeltésen (suspense) alapuló horrort, amit olyan művekben kapunk az arcunkba, mint a Pszicho, vagy elismerje olyan rendezők munkásságát, mint Wes Craven a sorozatgyilkosaival, esetleg David Cronnenberg testi elváltozásokon alapuló, zsigeri sokkolását, ő mégsem így alkot.

Nem mindenki szereti a gótikus horrort. Én sem. Csakhogy ellentétben azokkal, akik azon nyávognak, hogy a horrornak instant sokkolnia kell, hogy megemelje az emberben az adrenalint, ezért nekik a „gótikus horror” nem jelent semmit, addig számomra maga a megnevezés az irritáló. Hitchcock óta ugyanis az elfajult deviancia rémes lehetőségein alapuló félelem, hogy ezek az ellentmondások mindannyiunkban ott vannak, teljesen háttérbe szorultak, elveszítették „hatásukat”. Ahelyett, hogy attól félnénk, ami a tükörben visszanéz ránk, inkább megijedni vágyik a társadalom egy pillanatra, hogy aztán elkönyvelje, velem ilyen nem történhet.

Társadalmi félelem helyett egyéni sokk. Mély gondolkodás helyett primitív félelem.

Tudom, hogy hosszú a bevezetés, de erre kell alapoznom, miért kellett ennyit gondolkodnom, hogy egyáltalán az írásig eljussak. A Frankenstein ugyanis filmfeldolgozásként egy nagyon jó alkotás, adaptációként viszont pocsék.

Pocsék adaptáció, mert éppen eléggé hű Mary Shelley alapművéhez a kezdés, hogy aztán pofonként érjenek a változtatások, amik elég lényegesek ahhoz, hogy önálló alkotásként kelljen kezelni a filmet.

Mint feldolgozás viszont olyan, hogy ha nem tudnám, hogy del Toro-film, azt mondanám, hogy del Toro-film. 

Szépen játszik a karakterekkel, a színekkel, a karakterek eltérő nézőpontja miatti feszültséget értelmes párbeszédekkel mutatja be, 

de ahhoz, hogy ez mind működhessen, át kellett írni a sorokat. A kérdés, hogy érdemes volt-e?

Igen.

Kezdjük is mindjárt a címmel.

1994-ben ugyanis kaptunk egy feldolgozást Keneth Branagh rendezésében, aki szemtelenül a címszereplő neve elé odatette a szerző nevét (a másik hasonló húzás Coppola Drakulájánál volt, és azt hiszem, nyílt titok, hogy ezt azért tették, hogy a Universal ne tudjon perelni, mert ezeket a műveket ők dolgozták fel először és filmjeikre, szörnyeikre, azok külsejére jogot tartottak fenn, miközben az alapművek már közkincsként használhatóak voltak több évtizede). E lépés annyira arcátlan volt, tudva, hogy ha valamit Branagh rendez, ott mindig valami nagyon radikálisan változni fog, és annak, aki a Poirot-filmeken felkapja a vizet, csak szólok, a Frankensteinjénél elgurult rendesen a gyógyszer.

Del Toro ilyenre nem vetemedik, mert tudja, hogy ez az ő feldolgozása. Tisztelettel néz az alapműre. 

Nem felejti el az írónő célját a művel, de mégis beleteszi önmagát, vagy ahogy az már sokszor észrevehető, azt a latin-amerikai generációs konfliktust az elkerülhetetlen közép-amerikai, katolikus áthallású multi-miszticizmussal (sarkított példával élve a rózsafüzér és a totemizmus hiedelemvilága nem zárja ki egymást). 

Modernizál, de nem a társadalmi ideológiákat hajkurászó modern közönségnek, hanem a modern lelki traumákkal élő közönségnek.

És ez meglátszik a fent említett változtatásokon is, amiket nem szándékozok részletezni, mert nem akarom elrontani a filmélményt.

Oscar Isaac jó választás volt a címszereplő alakítására. A figura inkább egy művész, aki sajnálatosan teremtményével is ugyanúgy bánik, ahogyan az apja ővele. A halál legyőzését itt is az anya elvesztése motiválja, de nem a férfi önhittség, hanem a generációs sérelmek alapozzák meg a viselkedését.

Jacob Elordi több réteg smink alatt is hozza a formát. A teremtmény talán túl szépnek hat ebben a verzióban, de a könyv leírásának megfelel: nem azért rémisztő, mert nem emberi, hanem azért, mert túl tökéletesnek látszik a fizikum, ami mozgásában ösztönösen taszító. A karakter fejlődése követi a könyvet, haragjával viszont nem teremtője undorának és elbizakodottságának tükre, hanem annak következménye. És mint minden del Toro-„szörny”, csupán elfogadást keres. 

A Víz érintése óta azért visszavett abból, hogy az arcunkba nyomja, hogy a szörny nem is olyan rossz. Igaz, itt sem rossz, csak gyarló, mint a készítője.

A harmadik fontos szereplőnknél, a Mia Goth által alakított Elizabethnél viszont elcsúszott az írás. Shelley feminizmusa abban jött ki Elizabethnél, hogy megmutatta, hogy Victor céljainak és kísérleteinek köszönhetően háttérbe szorul, amikor pedig végre szerepet kapna az életében, a teremtmény megöli. A film aktivizálja a karaktert. Nem Victor, hanem annak testvérének jegyese, aki mutat némi érdeklődést a címszereplő iránt, mert Williammel ellentétben (akit Felix Cammerer alakít, és talán a legradikálisabb változtatása a filmnek, hiszen a regényben csupán egy angyali kinézetű kisfiú), intellektuális kihívás számára. Mégsem Victort választja, mert kettejük véleménye az életről, annak értékéről jelentősen eltér. Dinamikája Victor teremtményével egyeseknek úgy tűnhet, hogy szerelmes, ezt a nézetet mindkét nem kritikájánál hallottam, utolsó monológja alapján is így tűnhet, én azonban, látva, hogy del Toro a már többször is említett generációs sérelmeket teszi a cselekmény vezérfonalává, anyai szeretetet látok a karakterben. Alapozom ezt arra, hogy Mia Goth alakítja Victor anyját is a film elején, del Toro pedig semmit sem csinál véletlenül. Ennek ellenére, vagy éppen azért, mert ebből többet is ki lehetett volna hozni, ráadásul a színésznő alakításaában (szinkronban és eredetiben is) túl kevés, vagy inkább túl ideális, jellegtelenné válik.

Del Toro esetében érdemes beszélni a látványról is, és csak pozitívan tudom méltatni. A díszletek, a ruhák részletgazdagok és ötletesek. Nem korhűek, de nem bontják meg az élményt. 

A teremtmény maszk munkájáról már tettem említést, semmit sem bíznak benne a számítógép alkotta renderelésre, a színész tetőtől talpig egy jól megmunkált, részletgazdag és tudatosan elkészített, mondhatni mesterművet visel magán. Nem túl sok, hanem pont elég, nem tolakodik bele a színészi alakításba, inkább annak része. És persze nagyobbrész minden megfogható effektus. A tárgyalási jelenet bábmunkáján konkrétan lehidaltam.

Hosszan belemehetnék miért ajánlom a filmet annak ellenére, hogy kettősséget éreztem a film végére, de nem fogok, mert akkor elrontanám a filmélményt. Inkább azt írom meg, kinek ajánlom.

Ajánlom megtekintésre azoknak, akik szeretik Guillermo del Toro filmjeit, alkotói stílusát.
Ajánlom a klasszikus horror kedvelőinek, akiknek a horror nem csak, vagy épp nem a hirtelen sokkolás, a zsigeri rémület jelenti, hanem az emberi természet kegyetlensége is.
És ajánlom azoknak is, akik olvasták a könyvet (bármelyik kiadást), mert úgy vélem, ha nem is lesz jó adaptáció, de jobb feldolgozás, mint amit a múlt század folyamán láthattunk a vásznon, képernyőn.