A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Vector illustration heart pulse feet 260nw 1175070712

Szívhang törvény egy terhes nő szemszögéből 2022. szept. 14.

Olvasói levelet nem túl gyakran hozunk le, ám nem is zárkózunk el előle. Ezúttal a kedden elfogadott „szívhangtörvényre” reagált egy kedves olvasónk, akinek írását most megosztjuk Önökkel is.

Mindenkinek van véleménye az abortuszról. Emlékszem arra a napra, amikor bennem megfogalmazódott az enyém: az első alkalommal, amikor késett a menstruációm, és már ott lebegett felettem annak az árnya, hogy mi lesz ha, pocaklakó költözött belém. Akkor még messzemenőkig nem álltam készen az anyaságra, de abban a pillanatban, amikor felmerült ennek az eshetősége, 

azonnal tudtam, bármi is lesz, az abortusz szóba se kerülhet. 

Én is korán érkeztem anyukámnak, sokan az ő korában úgy most döntenének, hogy elvetetik a babát, de ő akkor engem büszkén megtartott. Amikor erről beszélgettünk, azt mesélte, hogy egy percig se habozott, abban a zavaros helyzetben egy dolgott tudott biztosra, hogy én pár hónap múlva megérkezek a karjaiba. Az, hogy mi lesz a tanulmányaival, mit fognak hozzá szólni a szülők, vagy apukám vállalja-e a feladatot, még mind homályos találgatás volt. De az az egy dolog nem.

Aztán pár hónappal ezelőtt én is pontosan így éreztem, 

ha elég nagy lány voltam, hogy összehozzam a picúrt, akkor ahhoz is az vagyok, hogy felneveljem. 

Persze fontos megjegyezni, hogy vannak kivételek. De most ezeket – erőszakból fogant, életképtelen magzat, az anya életét veszélyeztető terhesség – zárjuk ki. Ezek teljesen más területek. Itt arról van szó, hogy vállaljuk-e azt a küldetést, amit az élet vagy éppen a Jóisten ránk bízott.

Nagymamámnak is volt egy bölcs mondása: 

Egy nő két dologokért tud bármit megtenni, azért hogy ne legyen babája és azért, hogy legyen. 

Ezt mindig szem előtt kell tartani. A mai világban minden eszköz megadatik, hogy védekezzünk a nem kívánt terhesség ellen, azt is tudatosítanunk kell, hogy mindig lehet egy pici kockázat, és csak akkor vállaljuk ennek a terhét, ha fel is tudunk nőni hozzá. A felőség ránk nehezedik – minden alkalommal.

Amikor az első ultrhangos kivizsgálásomra mentem, két nőt hívtak be előttem, az egyik talán még nem is volt húszéves, a másik már lassan a negyvenediket taposta. Amikor engem behívtak a nővérkéhez, utóbbi épp távozott, a fiatal lányt pedig behívta a doktornő. Nagyon sokáig beszélgettek, hallani nem lehetet semmit, de a nővérke azt mondta, hogy mindketten az abortuszra való beutalóért jöttek. Az elsőnek ez már a 4. vagy 5. alkalom, a másik pedig még csak középiskolás. Szólt, hogy ne lepődjek meg, a doktornőt mindig megviseli, főleg ha két ilyen esete is van egy napon. Látszódott is az orvoson amikor bementem, ahogyan az asztal felé görnyedt, hogy nagyon nincs rendben. 

Amikor megláttuk a picurt a pocakomban, ahogyan jól láthatóan dobogott a szíve, még apró emberke-kezdemény volt csak, az orvos elsírta magát és én is. Csoda lakott ott.

A férjem a 12. hétben jött velem meglesni a kicsit, az arcát takarta a maszk, de láttam, hogy kapkodja a levegőt, amikor a magzat nekiállt tornázni, és az orvos azt mondta, hogy minden rendben. Utána azt mondta, hogy ki kellett mennie levegőzni – inkább arra tippelek, hogy nem akart a váróban pityeregni – azóta beszél esténként a pocaklakónak.

Az első hetekben maximum a rosszullét az, ami a babára utal, nincs mozgás, nincs még tipikus pocakunk, ilyenkor az ultrahang az egyetlen, ami 100%-osan szembesít azzal, hogy mi is történik.

Most az elfogadott szívhangtörvény folyamatosan szembejön velem a közösségi médiában. Rájöttem, hogy most nehezebb olvasni ilyen cikkeket, mégis valahol azt érzem, hogy muszáj. 

Megdöbbentenek a reakciók, úgy viselkednek az emberek, mintha betiltották volna, pedig csak annyi történt, hogy mi előtt a végleges döntést meghozod, látnod és hallanod kell a kicsit. 

Tudatosítanod kell, hogy nem beteg vagy, hanem állapotos, áldott állapotban vagy. Tudatosítani kell, hogy egy élet felet hozol döntést. 

Súlyos és nehéz döntést, ezt nem vitatom. De meg kell adni, azt az utolsó esélyt a kicsinek, hogy felszólaljon a saját védelme érdekében.

Nyitókép: Shutterstock