ZSÍR

Szombat esti láz: Az utolsó Black Sabbath koncert 2025. júl. 5.

Ezekben a percekben lép (vélhetőleg tényleg) utoljára színpadra minden idők egyik, ha nem a legfontosabb rockzenekara, a Black Sabbath, akiknek még a gyengébben sikerült szösszeneteikből is komplett műfajok nőttek ki. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a birminghami négyes jelentőségét, így simán csak összeszedem a gondolataimat a zenekarról.

Pár évvel ezelőtt már belekezdtem a Black Sabbath sztorijába, így azt most nem elevenítem fel, akit érdekel, elolvashatja abból a cikkből, inkább ott veszem fel a történet fonalát, hogy 1970. február 13-án, pénteken (nem véletlen a dátum!) megjelent a zenekar első korongja, a Black Sabbath.

A sötét tónusú, okkult szövegeket rejtő korong a maga sejtelmes borítójával meglepően sikeres lett már a megjelenés idején is. A lemez hét dalából kettő feldolgozás volt, de ez a hatvanas évek végén nem volt egyáltalán meglepő, sőt valójában egyáltalán nem lógnak ki a saját dalok közül. A folytatásra sem kellett sokat várniuk a rajongóknak, a Paranoid hét hónappal a debüt után került fel a boltok polcaira egy meglehetősen béna borítóval. 

A lemez címe eredetileg War Pigs lett volna, utalva a vietnámi háborúra, de a kiadó megtorpedózta az ötletet, 

így a végén a 20-25 perc alatt összedobott töltelékdal, a banda máig talán legismertebb nótája lett a címadó tétel. A lemez a hazájában egyből az első helyen debütált, ami jól mutatta, hogy bizony valami komoly dolog volt kibontakozóban. És a tengerentúlon, az USA-ban is top 10-es lett a korong. Bármiféle rádiós promóció nélkül is hatalmas siker lett tehát a Paranoid, minden egyes dala instant klasszikus, ami zenekarok ezreire gyakorolt hatást, és teszi azt mind a mai napig. A dolog iróniája, hogy miközben milliókat adtak el a korongból, a kritikusok csak a szájukat húzták, nem értették, mi is ez az új hangzás. Mi már tudjuk: 

Birmingham füstös kéményei a világba okádták a heavy metalt.

A zenekar egyre zajosabb sikereket aratott, és a pénztárcájuk is egyre vastagabb lett, ami a tudatmódosító szerek arzenáljára is komoly hatással volt, így a korábbi füves-piás társaság szép lassan megismerkedett a hetvenes évek divatos kábítószerével, a kokainnal is, aminek egyre inkább rányomta a bélyegét úgy a zenére, mint a zenészekre. 

1971-ben látott napvilágot a Master Of Reality című zseniális korong (ebben az érában kb. mind az). A Black Sabbath tévedhetetlennek tűnt ebben az időben! Hiába a kilószám fogyó kokainhegyek, a lemez egy ereje teljében lévő zenekar képét mutatta, és bizony máig az egyik legkerekebbnek tartott korongot tették le az asztalra. Meg kell jegyezni, hogy itt már némi kísérletezés is felbukkant a korongon, ami a későbbiekben is jellemző lesz Tony Iommi gitárosra.

A folytatás egyszerűen a Vol. 4 nevet kapta, amivel arra akartak utalni, hogy ez a Black Sabbath negyedik korongja. Na jó, igazából Snow Blind lett volna, de 

az egyértelmű kábszis utalást nem nyelte le a kiadó.

A lemezen hallani lehet az egyre inkább a zenekarra rátelepedő droghasználatot, ami leginkább a dobos Bill Wardot érintette ekkoriban. Mindez egy tudatos eltávolodást is hozott a korábbi lemezekhez képest: több kísérletezést, lazább hangvételű dalokat, szintetizátort, vonósokat, de még így is egy kőkemény, hibátlan korongot kaptunk.

A lemez kimerítő turnéja után Los Angelesben fogtak neki a Vol. 4 utódjának, rengeteg zenei újdonságot bevetettek a Sabbath Bloody Sabbath felvételei során, ám valahogy nem akart összeállni a dolog, hiszen Tony Iommi gitáros szerzői válságba került, a többiek pedig leginkább az agyukat párologtatták el különféle drogokkal. Egy hónap kínlódás után hazautaztak Angliába, ahol egy gótikus kastélyban rendezkedtek be. Azon túl, hogy rengeteg drogot fogyasztottak, bőven ijesztgették is egymást, ami hatással volt a dalszerzői folyamatok megindulására, így 

az ötödik Black Sabbath korong ismét egy slágergyűjtemény lett (egyesek szerint túlságosan is), 

de én mindig is szerettem a száraz, porszívó hangzású gitárjátékot (lásd később Kyuss és társai). Talán maga a zenekar lepődött meg rajta leginkább, hogy pozitív kritikákat kaptak a korongra. Az USA-ban ismét platinalemezes besorolást kaptak – 5-ből 5, ami valljuk be, nem is rossz teljesítmény.

Egy pereskedés miatt korábban nem tapasztalt kényszerpihenő következett, így a Sabotage lemezre egészen 1975. júliusának végéig várniuk kellett a rajongóknak. A Black Sabbath tagságának volt ideje átgondolni, hogy merre lép tovább, és úgy döntöttek, hogy a már-már progos dolgok helyett kicsit visszakanyarodnak a zsigeribb megoldások felé, így akár a Paranoid nagytestvérét is tisztelhetnénk a korongban, de valahogy én sohasem találtam meg ehhez a lemezhez a megoldóképletet. Valahogy megúszósnak tűnik, igazán előremutató megoldások nélkül. Pedig van itt minden, amit megszoktunk a Black Sabbath-tól! És még csak azt se mondhatom, hogy nincs csibészség a korongban és a dalokban, mert van, nem is kevés. Egyszerűen csak velem van a baj, na. :)

De valahol a zenekar tagjai is érezhették, hogy nem stimmel minden, hiszen az emberi kapcsolatok is itt kezdtek el igazán megromlani, ami a lemezeladásokon is meglátszott, ám az ilyen hullmávölgyek valahogy sohasem rengették meg a hitében Tony Iommi gitárost, a zenekar egyetlen tagját, aki a kezdetektől fogva (egy korai, Jethro Tull-os kéthetes kitérőt leszámítva) végig a fedélzeten maradt.

Na, de az 1976. szeptemberében megjelent Technical Ecstasy idejére már mindenki előtt nyilvánvalóvá kellett váljon, hogy bizony tényleg nincs minden rendben a zenekar körül. A lemez minden korábbinál kísérletezősebb, hogy mást ne mondjak, könnyedebb volt, mintha elveszítették volna a fonalat. Ráadásul 

a korábbi lehengerlő élő teljesítmény is a múlté lett. 

A bajokat tetézte, hogy 1977-ben Ozzy Osbourne énekes ki is lépett a zenekarból. Szerencsére nem tartott sokáig a külön utakon járás, 1978. januárjában visszatért a Black Sabbathoz az egyre kezelhetetlenebb énekes. Az első Ozzy-s éra utolsó korongját Torontóban rögzítették egy jéghideg moziban összerakva a dalokat. A Never Say Die! ugyan az elődje vonalán mozgott, én jobban kedveltem mindig is a két elődjénél, amivel vélhetően egyedül vagyok, mivel a kritika ezt is lehúzta, akárcsak a rajngók. 

A lemez turnéjára a Van Halent vitték magukkal, ami többszörösen is hiba volt, egy szétesőfélben lévő zenekar egy ereje teljében lévő, kirobbanó formájú ifjú titánt vitt el, nem is lehetett kérdés, hogy minden este lemosta az előzenekar az öregeket a színpadról. A turné végeztével még nekiláttak egy új lemeznek, de Tony Iommi belátta, hogy a drogokba teljesen alámerült Ozzyval és Bill Ward dobossal lehetetlen visszaszerzni a megtépázott hírnevüket, így mindkettejüket kitette a Black Sabbathból.

Ronnie James Dio újra a csúcsra repít

Egy ikonikus frontembert pótolni szinte lehetetlen. Tudta ezt Iommi mester is, aki nem kisebb neveket keresett meg, mint David Coverdale (Deep Purple, White Snake), Robert Plant (Led Zeppelin), Glenn Hugnes (Deep Purple), végül a Rainbow korábbi énekese, Ronnie James Dio lett a befutó, akinek orgánuma nemhogy köröket, de egész szezonokat ver Ozzyéra, így gyorsan világossá vált, hogy a Black Sabbath hatalmas lehetőség előtt áll a zseniális hangú énekessel. Mire azonban minden jogi akadály és egyéb herce-hurca elhárult Dio csatlakozása előtt, Geezer Butler basszeros is elhagyta a fedélzetet, így a Heaven and Hell koronggal egy minden szempontból megújult zenekar lépett a világ elé, nem is akárhogy! Az 1980. április 25-én napvilágot látott korong az éppen berobbanó új brit heavy metal hullámban sem botolott meg, pedig komoly trónkövetelők jelentkeztek azidőtájt. 

Az új dalok energikusak, fogósak és kreatív ötletektől duzzadók voltak, amihez jól passzoltak Ronnie szövegei.

Persze a kiadó is megneszelte a pénzszagot, gyorsan kidobott egy Ozzy-korszakos koncertlemezt Live at Last címmel, amit azóta is emblematikus koncertlemezként tartanak számon. No, de kit érdekel ez, amikor minden idők egyik legjobb metaltorka van a fedélzeten? Tonyt nem, mert neki is látott a meleg vas ütésének, 1981. novemberében máris megjelent a Mob Rules, a Black Sabbath tizedik nagylemeze. Itt érdemes megemlíteni, hogy nem maradt együtt az előző lemezt rögzítő banda, Vinny Appice ütötte fel a dobokat, ez pedig előre vetítette a nyolcvanas évek Black Sabbath-ját, ami gyakorlatilag galambházként funkcionált a legkülönfélébb zenészek számára. Maga a Mob Rules a Heaven and Hell logikus folytatása, nálam azonban sohasem ért fel az elődhöz, holott ezzel sincs semmi probléma, működik minden, épp csak nem Heaven and Hell a lemez címe. 

1982. decemberében egy újabb koncertlemez következett, a Live Evil, ami a felállás vesztét is jelentette: Tony Iommi, az idő közben visszatért Geezer Butler és Geoff Nichols billentyűs azt vélték észrevenni, hogy a nappal megkevert dalok másnap reggelre másként szólnak, példának okáért Dio énekhangját is előbbre keverték, miközben az énekes még titokban a szólólemezén is dolgozik a stúdióban. Utólag Iommi is elismerte, hogy marhaságot feltételezett, de végül kirakta Diot a zenekarból, jött a Black Sabbath legzűrösebb korszaka, néhány kiváló lemezzel.

Változó idők, változó felállások

Ember legyen a talpán, aki képes ezután követni, ki mindenki volt tagja a Black Sabbathnak, akár csak egészen rövid időre is, nem is teszek arra kísérletet, hogy mindenkit felsoroljak, inkább csak a biztos pontot, az 1983-as Born Again lemezt említem meg, ami a Deep Purple mikrofonja mögül ismerős Ian Gillannel készült. Bill Ward is visszatért a lemezre, Geezer meg ugye eleve itt volt már. A lemez vegyes fogadtatásban részesült, ami részben Gillan szexuális témájú dalszövegeinek volt köszönhető. 

Számomra mindig is ez a dalcsokor volt a Black Sabbath mélypontja, hiába a legendás énekes jelenléte. 

Nem is tartott ki sokáig ez a felállás, 1984 márciusában Ian Gillan visszatért az újjáalakuló Deep Purple élére. Mindenkinek jobb így. 

Most következik a hosszú-hosszú átjáróház, amikor egyedül Tony Iommi neve a biztos, majd nagyjából abban maradnak a felek, hogy pihentetni kell a projektet, azonban a kiadó nyomására Tony Iommi szólólemeze Black Sabbath featuring Tony Iommi néven jelent meg 1986. januárjában. A Seventh Start Glenn Hughes (Deep Purple) énekelte fel, azonban a turnén már a tragikus sorsú Ray Gillan állt a mikrofon mögött. Persze a rengeteg kavarás alaposan megtépázta a Black Sabbath hírnevét, így a turné nagyjából katasztrofálisan alakult.

Egy újabb Tony hozza el a békét

1987-re ismét rengetegen fordultak meg szinte minden poszton a zenekarban, ám ekkor csatlakozott egy Tony Martin nevű srác is, akivel hosszabb időre jó lóra tett a főnök Tony. Martin nemcsak bevállt a poszton, de a Diora emlékeztető orgánuma ismét nagyszerű ütőkártyának bizonyult Iommi mester kezében. 

A The Eternal Idol még csak amolyan előtanulmánynak tekinthető a követekző mesterművekhez,

de a legutóbbi időkig mostohagyerekként kezelt korszak nyitánya így is bőven szerethető korong lett.

Az 1989-es Headless Cross visszahozott valamit a Black Sabbath korai időszakának mágiájából, persze sokkal modernebb felfogásban. Tíz pontos lemez! A következő évben megjelen, az északi mitológiát feldolgozó Tyr korong pedig még tovább emelte a tétet, ám valahogy nem sikerült igazán elnyerni vele a rajongók tetszését. A széljárás úgy hozta, hogy a kiváló munkakapcsolat ellenére ismét Dio került a mikrofonhoz, akivel egy felemás lemez, a Dehumanizer elkészült. Súlyos, sötét, nosztalgikus korong, de valahogy sokkal inkább az üzleti érdek, semmint az őszinteség érződik ki belőle, persze akad pár igazán pacek nóta a lemezen. 

1992-ben egy rövid előadás erejéig Ozzy csatlakozott korábbi társaihoz a színpadon, amin Ronnie James Dio besértődött, Dio balra el.

A már-már önmaga paródiájává váló zenekar megint Tony Martint állította csatasorba, és elészítették a kiváló Cross Puposes lemezt, majd 1995-ben egy indokolatlanul modernkedő, indusztriális hatásokat is magán tudó lemezt, a Forbiddent, a zenekar másik közmegegyezéses mélypontját. Persze megvoltak a korong jó pillanatai, de ha csak Geezer hasonló elgondolás mentén kiadott első G/Z/R lemezét hozzuk példának, látható, hogy ugyanbból a kútfőből lehet ezt jobban is csinálni.

Lényeg a lényeg, a lemez turnékörét követően, 1997-ben Iommi mester feloszlatta ezt a felállást, hogy adjon egy esélyt annak, amire mindenki várt, az eredeti felállású Black Sabbathnak.

Újra együtt, meg nem is

Összejött tehát ismét a régtől várt Ozzy-Iommi-Ward-Geezer tandem, amit a Reunion koncertlemezzel ünnepeltek meg. A korongra két új szerzemény is felkerült, így mindenki azt várta, mi sül ki az újbóli egymásra találásból. Csakhogy 98' nyarán Bill Ward szívrohamot kapott, a helyére Vinny Appice került a következő év elejéig. Egy nagy sikerű körút után mindenki visszatért a szóló dolgaihoz, Ozzy és Iommi kimondottan sikeresen. Persze az új lemezről nem tettek le, 2001 tavaszán a metal guru Rick Rubinnal vonultak stúdióba, de Ozzy szólódolgai, na meg az MTV-n hatalmas sikert arató The Osbournes valóságshow miatt minden csúszni kezdett. 

A várakozást Iommi unta meg leghamarabb, Dioval, Geezerrel és Vinny Appice-szel egy zseniális korongot raktak össze Heaven and Hell néven, ami történetesen Black Sabbath volt, csak épp Dioval a mikrofon mögött, 

csak hát nem lenne Ozzy felesége Sharon Osbourne, ha nem helyezett volna milliós pereket kilátásba bizonyos szerződésekre hivatkozva. Tüske persze senkiben sem maradt, hiszen a The Devil You Know a Dio-éra (szerintem) legjobban sikerült alkotása lett a Heaven and Hell korong mellett. Akadt itt némi pereskedés is Ozzy és Iommi között, aztán beütött a legrosszabb: Dio 2009. novemberében elhunyt. 

A Black Sabbath ezt követően lassan rendezte a sorait, 2013. január 13-án jelent meg a banda utolsó lemeze 13 címmel, ami egészen az őskorig repíette vissza a rajongókat, mintha ez lenne a híd a debüt és a Paranoid között. A rossz nyelvek persze önfeldolgozást suttognak (köztük én is), de kitől lopjon egy Black Sabbath, ha nem saját magától? A kör bézárul, a történet vége – nagyjából így is hirdették meg az utolsó turnét, ám Bill nélkül, aki a lemezen sem játszott. Akkoriban a rossz egészségi állapotával magyarázták a dolgot, amit sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy sem a lemezen doboló Brad Wilk, sem a tunén ütő Tommy Clufetos nem vallott szégyent. Erről magam is meggyőződtem a turné budapesti koncertjén. 

Szerencsére eljött az idő, hogy kiköszörüljék a csorbát, ma egy nagyszabású rendezvényen a szülővárosukban, Birminghamban még egyszer színpadra lép a heavy metal talán tényleg legelső képviselője, hogy még egyszer megmutassák, mitől döglik a légy. Olyan neves bandák lépnek fel előttük, mint a Mastodon, a Pantera, az Alice In Chains, a Gojira, a Slayer, a Metallica vagy épp a Guns 'n Roses. Egy ilyen patinás névsor már önmagában bizonyítja, hogy ez sokkal több, mint egyszerű szenzációhajhászás, ez maga a nagybetűs ROCK. 

Az meg már csak hab a tortán, hogy a héten Ozzy valami lemezről kotyogott...