ZSÍR

Szombat esti láz: Extreme - Rise 2023. márc. 4.

Az Extreme visszatért! Vájt fülű olvasóink számára bőven elég ezt a mondatot elolvasni és rákattintani a dal lejátszására, de aki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem ismeri a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legjobb rock / funk metal zenekarát, az szórjon hamut a fejére gyorsan pótolja.

A bostoni hard rock zenekar 1985-ben alakult, és a nevükkel ellentétben nem sok extrém zenei megoldás található meg a muzsikájukban, ha csak nem az extrém magas színvonal, melyet úgy tudnánk a legegyszerűbben jellemezni, mintha a bulizós Van Halen elvinné randira a kísérletezős, virtuóz Queent. A zenekar a maga funkos hatásain túl leginkább a pop rock jelzővel illethető.

A zenekar kiváló muzsikusokból áll, a portugál származású Nuno Bettencourt nyugodt szívvel nevezhető minden idők egyik legtehetségesebb gitárosának is, de Gary Cherone énekes sem véletlenül került az Extreme feloszlása után a Van Halenbe (más kérdés, hogy mennyire rosszul fogadta őt a közönség). Az illem úgy kívánja, hogy említsük meg a klasszikus fellás tagjai, Pat Badger bőgőst, és Paul Gearyt, aki 1985-1994 között volt a banda tagja, 2004-2006 között több ki-belépegetéssel.

A zenekar 1986-tól masszív turnézásba kezdett, amivel megalapozták a rajongói bázisukat. Zenéjük ugyan mutat rokonságot a korszak népszerű glam rock/metal előadóival, ám annál sokkal lazább, ugyanakkor technikásabb, összetettebb is volt. Az első lemezük megjelenéséig egészen 1989-ig kellett várni. A zenekar nevét viselő korong többnyire pozitív fogadtatásban részesült, sokat dobott a népszerűségükön, hogy Keanu Reeves fantasztikus tinivígjátékjában, a Bill és Ted zseniális kalandja című filmjében is felhasználták a Play With Me című dalt. 

A következő lemezzel dobbantott igazán nagyot az Extreme! A Pornograffitti minden várakozást felülmúlóan a Billboard lista 10. helyén debütált. A korábbi glames és pop metalos elemek mellett ezen a lemezen már különösen hangsúlyosak a funkos megoldások. Zseniális dalok alkották a teljes lemezt, ám sikerében mind közül kiemelkedett a More Than Words című balladisztikus nóta, melyet még napjainkban is rendszeresen el lehet csípni a rádióban. A dal a Billboard Hot 100-as listán az első helyig jutott 1991-ben.

A zenekar 1992. április 20-án fellépett a nagy idoljuk, Freddie Mercury emlékére szerevezett koncerten a Wembley Stadionban.

A zenekar harmadik lemeze 1992. szeptember 22-én jelent meg III Sides To Every Story címmel. Habár nem fogadta olyan kitörő örömmel sem a közönség, sem a kritika, mint az elődjét, de egy műértő jóbarátom szerint „a Pornigraffittin vannak a slágerek, a hármas lemezen a ZENE”. Nehéz vitába szállni ezzel a kijelentéssel. Érett, izgalmas muzsika hallható a lemezen, igazi „zene a zenészeknek” – kissé a Toto ilyen irányú elköteleződését idézve, persze más körítéssel.

1994-ben a zenekar belső dinamikájában hatalmas változások álltak be, ugyanus Paul Geary dobos elhagyta az Extreme sorait, helyére a kanadai Annihilator dobosa, Michael Mangini került, aki azóta a Dream Theaterben püföli a bőröket. A zenekar a kevésbé népszerű lemezzel a háta mögött is sikerrel koncertezett, majd gyorsan neki is álltak a kijavítani a csorbát. 

1995. január 19-én jelent meg a Waiting For The Punchline (zömmel Geary dobsávjaival), mely minőségben nem, hangzásában már inkább eltért a korábbiaktól, amit kimondottan rosszul fogadott a közönség, hiszen a modernebb, grunge-os megközelítésnél semmi sem állhatott volna távolabb az Extreme zenei világától. 

Ne feledjük, ez az a kor, amikor a régi zenekarok vagy feloszlottak, vagy szintén a grunge-dzsal kísérleteztek, még az olyan nagyságok is, mint a Metallica vagy a Kiss. 

A sikertelenség hatására Bettencourt kilépett a zenekarból, Cherone meghívást kapott a Van Halenbe, így a zenekar 1996-ban feloszlott.

Cherone Van Halen-es kalandja nem tartott sokáig, az 1998-ban megjelent Van Halen III lemez megjelenését követően, még abban az évben kirúgták a bandából. A zenekar többi tagja is több, de inkább kevesebb sikerrel zenélgetett, ám 2004-ben ismét összeálltak (Carl Restico basszusgitárossal kiegészülve) az Azori-szigeteken egy koncertre, majd május 18-án már a klasszikus felállással álltak színpadra New Yorkban. 

A zenekar 5. nagylemezének megjeleéséree egészen 2008-ig kellett várni. A Saudedes de Rock azt adta a rajongóknak, amit a harmadik lemez óta vártak: ismét egy vérbő, funkos rocklemezt tettek le az asztalra. Ez után sikeres turnék következtek, és a zenekar 2010-ben rá is fordult az új lemez munkálataira, ám a zenekar ismét hosszú időre elhallgatott, amiben az is közrejátszott, hogy Nuno bekerült Rihanna turnécsapatába, ami eléggé lefoglalta a gitárvirtuózt. 

Egészen a múlt hétig nem is lehetett új dalt hallani a júniusban 6-án érkező, Six névre keresztelt új lemezről, mely igazi visszatérésnek ígérkezik, ám a banda egy modernebb arcát mutatja a felvezető Rise című dal alapján.

Tény, hogy a zenekar már sohasem fogja megközelíteni azt a népszerűségét, amit a More Than Words sikerének köszönhettek, ám kétségtelen, hogy így is az év legfontosabb rocklemezeinek egyikét fogjuk kézhez kapni.