ZSÍR

Szombat esti láz: Helmet - Unsung 2025. máj. 24.

Vannak zenekarok, amelyek kudarcra vannak ítélve már az alapításuk pillanatában. Jelen írásom tárgya is ilyen. Na nem a tehetségük vagy a dalaik okán, egyszerűen annyira egyedi, más, korukat megelőző zenével álltak elő, ami igazi trendteremtő lemezekkel látta el a fortyogó kilencvenes évek rockzenei színterét. Elég csak a magyar Action zenekar munkásságát szemügyre vennünk, hogy lássuk Page Hamilton és bűntársai tagadhatatlan hatását. A Helmet tragédiája, hogy olyan zenével rukkolt elő, ami csak a kilencvenes években tudott igazán nagyot ütni. De IGAZÁN NAGYOT!

Mert bizony a bevallottan Bartók Béla munkásságából inspirációt merítő Hamilton olyan dolgokat tett le az asztalra a kilencvenes évek elején, ami aztán bő tíz-tizenöt évvel később hullott termékeny talajra, amikor a Helmet már csak halovány árnyéka volt egykori önmagának. 

A Helmet New Yorkban alakult 1989-ben, miután a komoly zenei képzettséggel, na meg nem kevés komolyzenei háttérrel megáldott Hamilton otthagyta korábbi zenekarát, és megalapította azt a (nevezzük az egyszerűség kedvéért) alternatív rock zenekart, amely alapvetően változtatta meg a riffről és a grooveról alkotott ismereteinket. Hamilton alkotótársai Henry Bogdan basszeros, John Stanier dobos és Peter Mengede gitáros voltak. Az első lemez, az 1990-es Strap It On még igazi hard core bomba volt, de már benne rejlett az áttörést és a szakmai elismerést hozó Meantime embriója is. És amikor még a metal és a hard core között nem igazán volt átjárás, a Helmet már akkor is egyfajta titkos ajtó volt az egymástól tudatosan és határozottan elkülönülő színtár rajongói számára. 

A Meantime 1992-ben jelent meg, amikor a világot a Nirvana uralta, némi morzsát eldobva a Pearl Jamnek, a Soundgardennek és az Alice In Chainsnek. A hagyományos metalzenekarok sorra dobták be a törülközőt, kezdtek bizonytalan útkeresésbe, vagy csak simán közröhej tárgyává korábbi rajongóik szemében. Ekkor kezdtek berobbanni az úgynevezett alternatív metal zenekarok. Lassan olyan új, formabontó, stílusokat elegyítő bandák bukkantak fel, mint a Faith No More, a Kings'X vagy a Living Colour, akik nem a keménységükkel, hanem a csak rájuk jellemző, egyedi hangzással kápráztatták el a rajongóikat. Egy ilyen korszakban dobta piacra a kompromisszum- és sallangmentes magnum opusát a Helmet!

A halálpontos, roppant összetett zenét játszó négyes pedig simán felfogható anomáliaként is a grunge-őrület kellős közepén, hiszen zenéjük minden volt, csak könnyen befogadható nem, ellenben úgy ragadt a fülbe, mint az a bizonyos beleöntött forró ólom. Az indusztriális ízeket is rejtő dalok úgy maradtak hagyományőrzők, hogy közben teljesen újszerűen hatottak. Ezt igazoja, hogy a Meantimeból elment kétmillió példány, ami még úgy is megsüvegelendő teljesítmény, hogy akkoriban még vásároltak hanghordozókat az emberek. 

A véget nem érő turnét követően Mengede kiszállt, de a sikerszéria nem állt meg, hiszen szerepeltek a korszak egyik legmeghatározóbb filmzenealbumán, a Judgment Nighton és A holló című kultfilmhez kiadott albumon is. 

A folytatáshoz leigazolták Rob Echeverriát, akivel egy teljesen más, még inkább kísérletezős, de az elődjénél semmivel sem gyengébb koronggal jelentkeztek 1994-ben. Ez volt a Betty, ami egyszerre barátságtalanabb és dallamosabb az elődjénél, a listáseredményei magasabbak, de az eladott példányszámok tekintetében jóval a Meantime alatt maradt a korong. Az Echeverria nélkül elkészített Aftertaste (1997) viszont jobbára már értetlen fülekre talál, így végül 1998-ban be is dobta Hamilton a törülközőt, pedig a korong bőven vállalható volt.

A Helmet végül 2003-ban tért vissza, és ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, bár ne tette volna. A régi zenésztársajat olyan nagy nevekre lecserélve, mint John Tempesta dobos és Frank Bello bőgős, majd a folymatosan cserélődő felállások nem voltak képesek megismételni a korábbi sikereket. Az azóta megjelent öt lemez is jobbára közepes értékeléseket kapott (legutóbb 2023-ban), a rajongók is leginkább a Meantime és a Betty dalait követelik a koncerteken. 

Érzi ezt Hamilton is, akit eddig egyszer sikerült elcsípnem a Brutal Assault fesztiválon Jaromerben, Csehországban 2018-ban, ahol az egyébként kiváló hangulatú, de rövid fellépésükön egyetlen dalt sem játszottak a zenekar újraalakulása utáni időszakból. 

Ahogy azt a bevezetőben is írtam, vannak zenekarok, akik egyszerűen kudarcra vannak ítélve már a megalakulásuk pillanatától fogva. A Helmet letett két igazi alapművet az asztalra és két bőven korrekt munkát, ám az ő esetükben hiba volt új lemezeket kiadni, mert annyira megugorhatatlan az a bizonyos léc. Mindenesetre egy olyan zenekarról van szó, akik megkerülhetetlen alakjai az amerikai színtérnek, hatásuk alsó hangon is megkérdőjelezhetetlen, de példának okáért a kilencvenes években feltűnt nu metal, majd a kétezres évek elejének metalcore zenekarai gyakorlaitlag a Helmet által lerakott alapokon váltak milliós lemezeladásokat hozó előadókká. Hogy mennyire nagy hatású zenekarról van szó, jól mutatja a magyar Action zenekar, akinek 1994-es Összeomlás című lemezének Mindenki megdől című dala a mai dalunknak, az Unsungnak egy az egyben történő lenyúlása, de Szaszáék korszakos lemezéről majd egy másik alkalommal mesélek.

Most pedig hallgassuk meg a Meantime örökérvényű klasszikusát, amiről tudom, hogy az olvasóink 99%-a úgy fogja vélni, hogy ilyen zenét csak egy hülye tart zseniálisnak, de a vájt fülű zenehallgatók érteni fogják, miért mondom azt, hogy Page Hamilton a kilencvenes években nagyon tudta, mitől döglik a légy (ha már Action és Döglégy Zolee...)