A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Sepultura 2020s

Szombat esti láz: Sepultura - Desperate Cry 2023. dec. 9.

Kövesd a Piros7est az X-en is! Kövesd a Piros7est az X-en is!

Valószínűleg a brazil Sepulturánál keményebb zenét játszó banda még nem szerepelt a rovatunkban, és valószínűleg nem is fog. Hogy mégis miért épp rájuk esett a választásom ma este, annak roppant szomorú apropója van, a legendás együttes jövőre egy búcsúturnéval ünnepli meg a 40. születésnapját

A zenekart egy testvérpár, Max és Igor Cavalera alapította 1984-ben Brazília déli részén, Belo Horizontéban. Az akkor még 14-15 éves srácokhoz előbb Wagner Lamounier, a későbbi Sarcofagó zenekar énekese csatlakozott, majd le is lécelt tőlük, hogy aztán Paulo Xisto Jr. basszusgitáros és Jairo Guedz gitáros csatlakozzon. Előbbi zenekari tagságát a rossz nyelvek szerint a hangszere birtoklásának, semmint tehetségének köszönhette, ám az eddig megnevezettek közül ő az egyedüli, aki máig a zenekar tagja. 

A banda nem is váratott sokat az első életjelre, már 1985-ben megjelent a Bestial Devastation EP, ami minden nyersességével és brutalitásával együtt is inkább az ifjonti hévnek, semmint a kimunkált daloknak köszönhette sikerét. El is ment belőle Brazíliában 15 000 példány (ami a nem túl izmos ottani metal színtéren nem is meglepő, hiszen a metalosok ki voltak éhezve a zenére), így egy évre rá már egy teljes nagylemezzel büszkélkedhettek el a srácok. 

A Morbid Visions az elődjénél valamelyest kifinomultabb lett, ám még mérföldekre volt attól a fifikás, sűrű zenétől, ami a Sepulturát világszerte ismertté tette. A lemezről csupán a Troops Of Doom maradt meg máig a koncertprogramban. A két lemeznek a Cavalera tesók idén szolgáltattak igazságot, amikor a saját nevük alatt újra feljátszották a klasszikus death-black-thrash metal dalokat. 

A zenekar életében a nagy változást az hozta el, hogy székhelyüket São Paulóba tették át: Jairo nem akart költözi, így új gitáros után kellett nézni. A megoldás Andreas Kisser lett, aki új szintre emelte a Sepultura zenéjét, lévén a többieknél messze nagyobb hangszeres tudással. Ám épp Kisser a technikai fölénye és Max ösztönössége adta a Sepultura különleges ízét, ami már a harmadik, 1987-ben megjelent Schizophrenia lemezen is megsejtetett valamit abból, amit hamarosan a világra szabadítottak. A korábbi belezős-sátánista szövegeket a való világ és a háborús tematika váltotta fel, Igor dobjátéka is kezd igazán védjegyszerűvé válni (ó, azok a tamok!). A dalok többsége leginkább death metal és thrash metal keveréke volt, ám minőségben messze meghaladta az elődöket. Fel is figyel rájuk a Roadrunner Records, így a folytatás már komoly figyelmet kapott.

Beneath the Remains már a legendás Scott Burns produceri felügyelete alatt zajlott, aki egymaga felelős a death metal amerikai felvirágzásáért. Az új dalok talán épp Burns hatására még mindig roppant intenzívek, igazi thrash metal esszencia a korong. A lemezzel az első komolyabb turnéjukat is megcsípték, a Sodom előtt nyitottak Európában, majd jött az USA és Mexikó, és innentől fogva már nem volt megállás. A zenekar érezve a feléjük támasztott elvárásokat az USA-ba költözött és Burns vezényletével a legendás floridai Morrisound stúióban nekiláttak a minden korábbi lemezüket elhalványító Arise munkálataihoz. 

Nem tudok az 1991-es korongról elfogulatlanul beszélni. Számomra nem csak a Seputltura csúcsteljesítménye, hanem a thrash metal műfajé is, olyan zseniális korongok mellé tehető, mint a Master Of Puppets, a Reigng In Blood, a Bonded By Blood, az Among The Living, az Extreme Agression, a Killing Technology, a The Year Of Decay és még sorolhatnám. A lemez egyszerűen csont nélküli, tökéletes mestermű, ami el is távolodik a korábbi alkotásoktól, előre vetítve a jövőt, hiszen a hardcore punk, az indusztriális zene, de még a latin-amerikai muzsikák hatása is érzékelhető a dalokban. A szélsebes címadó mellett kimért darabok is tarkítják az összképet, gyakorlatilag csúcsra járatták a thrash metal hagyományos kereteit. 

Nem is volt könnyű a hogyan továbbra megtalálni a választ. Az 1993-ban érkező Chaos A.D. már egy teljesen más zenei közegben fogant, mint az elődje. Abban nem vagyok biztos, hogyha nem robban be a grunge és törli el a hagyományos metalt, hogy nem lépett volna a Sepultura valami hasonló útra, ám kétségtelen, hogy a banda kétszer nem készítette el korábban sem, meg azután sem ugyanazt a lemezt. Az új album pedig minden volt, csak hagyományos nem: felerősödtek a hardcore és az indusztriális elemek, valamint a dél-amerikai törzsi motívumok olyan szervesen kapcsolódtak Igor dobolásán keresztül a zenébe, ahogy arra korábban nem volt példa. A dalok szövegvilága is végképp eltávolodott a korábbi véres témáktól, helyüket a politikai és társadalmi kérdések váltották fel: a Territrory dal klipjét Izraelben vették fel, de a Refuse/Resist című opusz képi világát is a pekingi Tienanmen téri vérengzés során rögzített képsorok teszik egy életre kitörölhetetlenné. Az elődjéhez képest kimértebb tempójú és egyszerűbb felépítésű dalok miatt sokan elfordultak a Sepulturától, de az MTV-n lassan szárba szökkenő új zenei mozgalom, az alternatív metal közönsége viszont felfedezte magának a brazilokat.

A hihetetlen sikerek után hosszabb ideig nem jelentkeztek lemzzel, ám az 1996-ban megjelent Roots több szempontból is paradigmaváltónak bizonyult, hiszen korábban nem tapasztalt ismertséget hozott a Sepultura számára, mivel a brazil zenei gyökerekre építkező zenével a nu-metal egyik zászlóvivőivé váltak. A Roots Bloody Roots még manapság is feltüzeli a rockdiszkókban a népet, máig a zenekar legismertebb dala. A korong dalai sokkal lassabbak, groove-orientáltabbak, mint korábban, az egész lemez nehezebben adja magát, azonban egy egész generáció hivatkozási pontjává vált. A Roots turnéjának közepén aztán robbant a bomba: a zenekar nem szerette volna meghosszabbítani az énekes feleségévé vált Gloria menedzseri szerződését, amin Max bepipult és kilépett a korszak legsikeresebb metalbandájából.

Óriási hiszti közepette váltak el a felek. Max megalapította a Soulflyt, ami azóta is a fő bandája, a többiek pedig egy új énekes után néztek, aki az amerikai Derrick Green lett. A színesbőrű énekes sem alkatilag, sem hangban nem hasonlít az elődjére, a rajongótábor jelentős része máig nem volt képes elfogadni őt a Sepultura élén, holott közel háromszor annyi időt töltött el frontemberként, mint Max Cavalera. 

Az új frontemberrel kiálló Sepultura láthatóan elbizonytalanodott, meg kellett jelennie néhány lemeznek, amíg ismét rátaláltak a saját hangjukra, ami leginkább Andreas Kisser fő zeneszerzővé való avanzsálását jelentette. Az Against 1998-ban a két elődjét próbálta ötvözni több-kevesebb sikerrel. 

A 2001-es Nation lemezt én kimondottan szeretem, mivel egy érdekes konceptlemez született, aminek a dalai kimondottan lassan hömpölyögnek, ám az egész korongnak van egyfajta pozitív kicsengése: már nem valaki (Max) ellen, hanem a saját közönségükért (Sepulnation) zenélnek. A zenekarnak sikerült valamit elkapnia, hiszen a 2003-ban érkező Roorback jobban sikerült az elődjénél, bár én sosem tudtam vele úgy igazán megbarátkozni, ellenben a 2006-ban megjelent újabb konceptlemezt, a Dante Isteni színjátékát feldolgozó Dante XXI-et az újkori Sepultura legjobb anyagának tartom. Ez egy hibátlan mestermű, sötét atmoszérával, kiváló, lényegretörő dalokkal. A Rootra jellemző törzsi mizéria itt már szinte alig érhető tetten, ellenben a thrash metal hatása ismét felerősödött.

A 2009. januárjában megjelent A-Lex az elődje folytatása sok szempontból, hiszen ismét egy konceptlemezt kapunk, mégpedig Anthony Burgess Mechanikus narancsának (főleg a Stanley Kubrick féle filmadaptációnak) cd-be préselt változatát kapjuk. Azonban egy fontos változás történt a zenekar életében: az alapító Igor Cavalera is elhagyta a zenekart. A helyét Jean Dolabella vette át, megjegyzem, kiváló munkát végzett! A dalokban némi death metalos fűszert is kapunk, na meg Beethoven 9. szimfóniáját gitáron. Ezzel a két lemezzel a Sepltura végképp bebizonyította, hogy van élet Max Cavalerán túl is, ráadásul nem a régi névből megélve kerültek a figyelem középpontjába. 

A 2011-es Kairos lemez nem tudott nálam felnőni a két elődjéhez, noha a Roy Z által producerelt koronggal sincs gond. Az irdatlan hülye hosszú című The Mediator Between Head and Hands Must Be the Heart korong ismét egy brutálisabb irányba elindult Sepulturát mutatott 2013-ban. A dobokat itt már Eloy Casagrande ütötte. Noha az album nem konceptlemez, Kisser alárulta, hogy a legnagyobb inspirációt az 1927-es Metropolisból merítette. 

A folytatás, a Machine Messiah 2017-ben érkezett, amolyan igazi thrash metal szőnyegbombázásként, kiváló lemez volt, ám egy hangra sem emlékszem belőle. Ez van. 

A Sepultura – immáron valóban – legutolsó stúdióalbuma, a Quadra 2020-ban jelent meg, nagyjából a Roots óta legsikeresebb korongja lett a bandának. A  zenekar tudatosan háromszor négy felé osztotta a lemezt: az első három dal hagyományos thrash metal, majd jött a groove-os, a Roots korszakát megidéző három dal, azt követően három progresszívebb szellemiségű, végül három melodikusabb nóta. Vagyis igazi Sepultura-esszenciát kaptunk kézhez. 

Ha egy zenekarnak a csúcson kell abbahagyni, akkor a Sepulturának több ízben is megadatott volna ennek a csúcsnak a meglelése, ám kétségtelen, hogy az elmúlt 20-25 évben most voltak minden szempontból csúcson.

A zenekar jövőre lesz 40 éves. Nem semmi pályafutás áll mögöttük, kiváló lemezek sorával, melyek között ugyan akad egy-két kevésbé izgalmas, ám őszintétlen egy sem. Egy korszak zárul le a brazilok nyugdíjba vonulásával, akik elsőként törtek be a harmadik világból a metal első vonalába, hogy aztán minden játékszabályra magasról tegyenek, a saját útjukat járják, majd a csúcsról a mélybe szálljanak, hogy onnan még eltökéltebben térjenek vissza. 

15 lemez, néhány fasza (és egy keserédes) koncert, a dalaikat tanulva megszámlálhatatlan óra. 

Köszönök mindent!

Majd elfelejtettem, a mai dalunk az 1991-es mestermű, az Arise egyik húzódala, a Desperate Cry a turnét megörökítő Under Siege Live In Barcelona 1991 dvd-ről.

Kövesd a Piros7est az X-en is! Kövesd a Piros7est az X-en is!