ZSÍR

Szombat esti láz: The Smashing Pumpkins: Tonight, tonight 2023. febr. 4.

A Piros7 Szombat esti láz rovata nem igazán merészkedett a kilencvenes évek alternatív rock színterére, bár kétség kívül ennek a színtérnek is megvannak a maga kultikus zenekarai, mint amilyen a The Smashing Pumpkins is.

A Chicago-i zenekar 1988-ban alakult Billy Corgan énekes-gitáros, D'arcy Wretzky basszeros, James Iha gitárps és Jimmy Chamerlin dobos egyettműködéséből. A különleges hangulatú zenekar az 1990-es évek tipikus amerikai zenekara, ám sok szempontból nagyon is kilógott az akkori trendekből.

A The Smashing Pumpkins ugyanis gótikus rock zenekar volt, melynek egyik legmarkánsabb ismertető jegye az énekes, Billy Corgan különleges orgánuma volt. A banda debütálása 1991 októberében (Gish) nem váltotta meg a világot, de már markáns stílusjegyeket mutatott, a korszak egyetemi rádióinak kedvelt visszatérő vendége volt. Olyan nagymenők vitték turnéra a zenekart ekkoriban, mint a Guns 'N Roses, a Red Hot Chili Peppers vagy a Jane's Addiction. A zenekart már ebbern az időben komoly személyes traumák érték: komoly magánáleti problémák, alkohol- és drogfüggőség, na meg az énekes életét végigkísérő depresszió.

A zenekar mainstream áttörését hozó Siamese Dream lemez 1992-ben jelent meg. Az album önmagában nem tekinthető egy rocktörténeti mérföldkőnek, ám mind a zenekar, mind a kilencvenes évek amerikai zenéjének törénetében fontos állomás volt, hiszen az alternatív rock zenekarok szempontjából kimagaslóan fontos lemez volt a maga szomorkás, shoegazes megközelítésével. A lemezből csak az USA-ban négymillió példány fogyott el.

A mai dalunkat is tartalmazó Mellon Collie and the Infinite Sadness lemez 1995-ben jelent meg. Az dupla albumra Corgan 56 dalt írt, ezek közül 28 került fel a két korongra. Az énekes az „X-generáció Fal-lemezének” titulálta az albumot, mely kis sarkításának elfogadásával akár helytálló megállapítás is lehetne, ha akkoriban már nem dübörgött volna az amerikai médiában a pop-punk és a föld alatt fortyogó nu-metal láz. Ám így is egy kivételesen fontos, az amerikai fiatalság hideg háború utáni kiábrándultságát rögzítő opusza lett a Mellon Collie and the Infinite Sadness.  

Az album rendkívül széles érzelmi spektrumot jár be: a naiv optimizmustól a végletekig kifacsart, öngyűlölő dühig mindent megkapunk, természetesen groteszk kaleidoszkópon keresztül. A lemez a US Billboard 200 listáján az első helyig kúszott. A zenekar hazájában 5 000 000, Kanadában 1 000 000 példányban talált gazdára. A zenekarra Európa is pozitívan reagált, különösen a hurráoptimista pop-punk és a fiú/lánybandák szirupos-rágógumi popzenéjének tükrében.

A zenekar a sosem vágyott siker után igyekezett eltávolodni a Mellon Collie világától. Az 1998-as Adore kimondottan elektroinus hangvételű alkotásra sikeredett, eltávolodott a gitár-központú rocktól (e sorok szerzőjének máig meghatározó albuma!), majd egy évre rá megjelent Machina/The Machines Of God inkább amolyan be nem váltott ígéret, mellyel a zenekar próbált visszakanyarodni a korábbi hangzásához, ám a groteszk életérzést tovább bonyolítva. Az album a karrierjük egyik, ha nem a legjobb alkotása lett összességében, ám pop-rockos felhangjaival sok régi rajongóját elidegenítette a zenekartól. 

A The Smashing Pumpkins feloszlását 2000. május 23-án jelentette be Billy Corgan, ám még az év szeptemberében megjelent a Machina II/The Friends & Enemies of Modern Music lemez, ami az előző album logikus folytatása, és egyszersmind a legridegebb alkotása lett. 

A zenekar tagsága közül Corgan volt a legaktívabb, ám mindenki a The Smashing Pumpkins visszatérését várta, ami 2005. júniusában jött el. A banda nem az eredeti felállásban alakult újjá, és visszatérés is felemásként valósult meg. Bár a Zeitgeist lemeznek megvannak a maga emelkedett pillanatai, a korábbi mágia már hiányzik róla. És ez sajnos elmondható a további lemezekről is, hiába tért vissza Iha és Chamberlin, a kilencvenes évek hangulata már végleg a múlté.

Akárhogy is nézzük, a The Smashing Pumpkins tipikusan az a zenekar, amelyik jókor volt jó helyen: ezzel a gótikus alternatív rockzenével csak a kilencvenes években tudott masszív rajongótábort kiépíteni, akik még mindig lelkesen várják egy újabb Siamese Dream vagy egy újabb Mellon Collie... megjelenését, ám mindhiába csalatkozniuk kell. De valahol ez is a zenekar üzenete: végül úgyis csalódunk. Ám ennek a csalódásnak is megvan a maga eszétikai értéke. 

A zenekar két Grammy-díjat zsebelt be eddigi karrierje során, mindkettő a Mellon Collie and the Infinite Sadness lemez egy-egy dalát dícséri.