
ZSÍR
Szombat esti lázadás: Nagy Feró és Csillag Endre - A Beatrice legendája
2024. dec. 14.


Nyilván felhördült most minden olvasónk, hogy reciklálom egy korábbi cikkünket, de nem, ezúttal nem a nemzet csótányának új dalát, hanem egyenesen az új nagylemezét hoztam el egy kis szombat esti lázadáshoz.
Pedig az elmúlt hónapok eseményeit elnézve nem sokan adtak volna akár csak egy lyukas garast is azért, hogy valaha is napvilágot lát Feró új korongja, mivel mindenki elhagyta a baboskendős zenekart, csupán az új szerzőtárs, a fahangú énekesnél nem kevésbé legendás gitáros, Csillag Endre maradt a fedélzeten.
Azt már a korábban megjelent dalok is sejtették, hogy itt nem lesz sok szarakodás, hősünk ezúttal úgy gondolta, elég nagy a zenekar legendája ahhoz, hogy ne akarjon senkinek sem megfelelni, na meg a napokban megejtett nyilatkozatok is olyan magabiztosságról tettek tanúbizonyságot (hogy nagyobbak lesznek az új koronggal még a Tankcsapdánál is), ami egyrészt megmosolyogtató volt a 78 éves énekestől, másrészt pedig nagyon elégedett lehet a végeredményekkel a magyar rockzene legnagyobb túlélője.
És bizony a kárörvendők ezúttal is rácsesztek, mert itt bizony egyszerre halljuk a régi Ricse szellemiségét és az új idők új dalait, már ha a lendületes és modern megszólalást újdonságnak vesszük a zenekarnál (és miért ne vennénk annak?!). Tehát Csillag Endre dalszerzővé válása komoly vérfrissítést hozott az utóbbi időkben némileg enervált Ferónak, aki bár sohasem akart a saját legendájából élni, mindig valami újba kezdett bele, ezúttal pont azt tette, amit a lemez címe is hirdet: visszatért a Beatrice örökségéhez. A lemezt felvezető két első nóta pont ezt a punk rockos attitűdöt elevenítette fel modern formába öntve. Aztán teret enged Feró a könnyedebb témáknak, természetesen jó adag cinizmussal nyakon öntve (Minden bajra).
A Szőke ciklon a lemezre nem került „Punk szerelmi líra”-ciklus folytatásának tűnik. A maga módján kimondottan slágeres dal. Az ezt követő Sevillai emlék ezzel szemben viszont akár egy eltitkolt Tankcsapda-dalnak is elmenne. Szinte hallom Lukács Laci énekével. Szó se róla, Feró tényleg a debreceni trió babérjaira tört, haha.
A Mesevilág meg legalább annyira Green Day, mint amennyire Tankcsapda az előző tétel. Hasonlóan fogós a Lucifer, ami leginkább a Bikini Feró utáni dolgait juttatta eszembe (persze zenei szempontból), a szövege próbál mély lenni, de inkább megmosolyogtató. És ha már szövegek: lehet Feró szövegeit szeretni vagy utálni, de ne várjunk egy közel nyolcvanéves faszitól egy újabb Meditációt vagy Járom az utamot, ám ezzel együtt is hiba lenne nem időt szánni rájuk, mert mondanivalója most is fajsúlyos.
A lemezt záró Gyere haver meg amolyan szembenézés a közelgő (reméljük, még azért mindig távoli) elmúlással, a lemez erősebb dalai közé tartozik.
A fent említett áthallásokat persze tessék a helyükön kezelni, inkább csak referenciapontoknak szántam, semmint konkrét nyúlásoknak, hiszen mindegyik dalnak van előzménye Feró és a Beatrice közel fél évszázados történetében. Persze itt sem önismétlésről beszélünk, sokkal inkább attitűdökben, így pedig akár egy karrierösszegző korongként is tekinthetünk a dalcsokorra.
És akárhogy is nézzük, véviszaladt rajtunk a nyolc dal, alig 29 percben, és valahogy mégis kereknek érezzük a végeredményt, noha pár dalt még el tudnánk viselni, legalábbis azok, akik még mindig albumokat hallgatnak dalok helyett. Ezzel együtt minden dalban benne van a potenciál, hogy a rádiók műsorára kerüljön, már csak a dalok három – három és fél perc körüli játékideje miatt is.
Ahogy a korongon szereplő felirat is mutatja, ez nem a soron következő Beatrice lemez (noha annak indult), hanem Nagy Feró és Csillag Endre közös lemeze, és itt kell kiemelnem Csuka világszínvonalú, virtuóz gitárjátékát, amelyet leginkább a kiváló szólók terén érhetünk tetten. Feró hangja mintha semmit sem változott volna az évtizedek alatt, nem igazán lehet elrontani azt, ami eleve nem jó, de így szoktuk, így szerettük meg, mások ebben a korban már csak szanaszét effektezve, stúdiós mókolással tudnak csak hangokat kipréselni magukból, de itt minden rendben van. A lemez íve is érdekes: két roppant erős punk rock támadást követően Feró humoros oldalának megvillantása után egyre keserűbb hangvételű (de véletlenül sem kínos!) dalok következnek.
Egy ilyen idős rocksztártól (Kossuth-díjas hősünk esetében nem túlzás a jelző!) mindenképp nagy bátorság egy teljes lemezanyag kiadása, mert bizony elsülhetett volna nagyon rosszul is, ám itt nem naftalinszagú nosztalgiázás vagy kínos modernkedés van műsoron, hanem egy olyan vérbő rocklemezt kaptunk, ami ugyan nem váltja meg a világot, de mindenképp kellemes hallgatnivaló a mai, mesterséges intelligencia és természetes hülyeség által irányított világban. Ez, kérem, örömzene a javából: bármiféle megfelelési kényszert nélkülöző, vérbő rock 'n roll! Még ilyet!

Jancsó Péter


