LESZ, LESZ, LESZ

Velünk élő Beneš: Emlékezzünk vagy cselekedjünk is? 2022. ápr. 12.

Tegnap volt a magyar költészet napja, ma pedig a Felvidékről kitelepítettekre emlékezünk. És mindkettőhöz tartozik egy-egy blaszfemikusnak tekinthető kijelentés. Az első: a magyar költészet napja egyedül arra jó, hogy emberek önnön kulturáltságukat hangsúlyozzák. Aki valóban olvas, annak az év minden napja a magyar költészet napja, aki pedig nem, nos annak egyik sem az, még ha egy adott napon kiposztol valami olyasmit, amit gimi harmadikban tanultak. 

A második: attól semmi nem oldódik meg, hogy április 12-én elhümmögjük, hogy mennyire embertelenek voltak a kitelepítések, a dekrétumok. Kis különbség, hogy április 12-ére kimondottan szükségünk van, hiszen legalább emlékeztetjük magunkat arra, miket is kellett átélniük nagyapáinknak. Azonban az, hogy egy nap megemlékezünk, és minden megy tovább, nem gyógyír semmire. Hogy Magyarország így döntött, annak sokféle oka van, mi azonban abban a szerencsés helyzetben vaguynk, hogy nem köt bennünket politikai és diplomáciai protokoll, simán mondhatnánk, hogy emlékezzünk meg a kitelepítettekre, azokra, akiket elhurcoltak Csehországba, és azokra is, akik súlyos sebet ejtvén saját magukon, nem akarván feladni több generáció munkáját, kvázi megtagadták – legalábbis jogilag – magyarságukat. 

Kisközösségi szinten közös kapcsolódási pont lehet a Beneš-dekrétumok ügye, azonban ennyire az apátiába süllyedve ennél többre van szükségünk. Ráadásul a kitelepítéseket nagyon gyakran a magyarországi németek kitelepítéséről készült fotóval illusztrálják (a marhavagonon felirat: Isten veled, hazánk). Ha fontos, és márpedig alig van fontosabb ennél, akkor legyünk pontosak. Ha komolyan vesszük a dekrétumok ügyét, vegyük is komolyan. 

S hogy nem lesz olcsóbb tőle az egyre drágább kenyér? Abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy a Szlovákok úgy hivatkoznak rá, mint már nem használt, de a jogrend részét képező elnöki rendeletek, bár 2007-ben többek közt az alábbi szöveggel megerősítettek: 

„A Csehszlovák Köztársaság és a Szlovák Nemzeti Tanács nyilvános szerveinek háború utáni határozatai nem okai a diszkrimináló gyakorlatnak, és ma ezek alapján nem jöhetnek létre új jogviszonyok. Azok az anyagi és jogviszonyok, amelyek ezen határozatok által jöttek létre, nem kérdőjelezhetők meg, érinthetetlenek és meg nem változtathatóak”

– hagyta jóvá a szlovák parlament 2007. szeptember 20-án 100 igennel, kétharmaddal. S mi ebben a szerencse? Hogy a nyilatkozat szellemiségét teljesen semmibe véve az előző kormány idején fogansították a korábban nem végrehajtott konfiskációs határozatokat. Ergo földet vettek el ezekre a dekrétumokra hivatkozva. No nem úgy van az, mondanák teljes joggal, hiszen új jogviszony nem jött létre, épp csak a régen valamiért végre nem hajtott elkobzásokat melegítették fel. Szóval nem elég, hogy a jogrend részei, a határozatok ugyanúgy érvényben vannak, sőt, ha akarjuk (s a harminc éve épülő autópálya úgy kívánja), lehetnek még akutálisak azok. Itt vérezhet el az apátiába süllyedt érvelés, hogy ne bolygassuk a múltat. Hát, szlovák barátaink, nem mi kezdtük. 

Természetesen mindezzel Fiala-Butora János már sokkal bővebben és sokkal szakmaibban foglalkozott, itt éppenhogy csak mellékszál. 

Túl szűk keresztmetszetét nézzük a dolgoknak. A kitelepítettekre emlékezünk, arra a hetvenhatezer emberre, akiket a lakosságcsere értelmében kitelepítettek a Felvidékről. 

Ha van trauma a Felvidéken, ami minden – és ezt szó szerint kell érteni – magyart érint, akkor az a Beneš-dekrétumok ügye.

Mert nem csak a százezer kitelepítettet érintette, hanem mindannyiunk őseit egytől egyig. A reszlovakizálás komoly trauma volt ugyanúgy, és végtére is, ha senki nem reszlovakizál, akkor most nem lenne kinek megtartani a Felvidékről kitelepítettek emléknapját. De – és most saját szűk családomról beszélhetek – a reszlovakizáció maga komoly trauma, afféle szégyen volt, amire eltérő okok miatt nem akarunk megemlékezni. Az egyik, hogy a reszlovakizáltak megtagadták saját nemzetüket, identitásukat (még ha ez nincs is így), a másik ok pedig, hogy felesleges bolygatni a múltat. 

De heló! Fel kellene már ébrednünk. A Jóisten tálcán kínálja az ügyet, amely mellett mindannyian kiállhatunk, és amibe hülye módon még a szlovákok is beleálltak, és felmelegítették a dekrétumok ügyét. Itt lenne az ideje cselednünk.

A recept egyszerű: szimplán emlékeztetnünk kell magunkat arra, mi is történt itt hetvenöt éve, hogy 2007-ben teljesen pofátlanul megszavazta a parlament, és hogy 2020-ig bevett gyakorlat volt a földelkobzás. Arra, hogy a gyakorlati ügyek mellett a szimbolikus, nemzetünk, közösségünk szempontjából kardinális kérdésekben is ki kell állnunk. És közben megpróbálhatnánk megérteni a szlovák néplelket, ami folyamatosan azon aggódik, hogy valakik megkérdőjelezik országa legitimitását. S mindeközben erős üzenetekkel, személyes történetekkel a többségi nemzetet is emlékeztethetnénk arra, hogy mit tettek. Egyszer pedig talán – s legyenek boldogok a Benešükkel – elég ha a kollektív bűnösség elvét valló és gyakorlatiasító rendeleteket törlik el. A többivel azt csinálnak, amit akarnak. 

(Nyitókép: Fortepan/Fortepan)