7832

Tegnap éjjel átéltem, hogyan pusztul a nemzet, miközben épp a Feltámadást várjuk 2023. ápr. 7.

A pusztulás a szemem láttára történt.

Az Erdély felé tartó vonatunk hálófülkéjében velünk utazott egy temesvári, jelenleg Bécsben élő család. A férfi, Sándor, magyar volt, a beszállásunkkor még alvó felesége – mint később kiderült – román. Húsvétra, azaz a feltámadás ünnepére tértek haza Erdélybe, s egészen Aradig voltak az útitársaink.

Amikor mi beszálltunk, Sándor gyermekei, a négy év körüli kislánya és a pár hónapos babája, valamint az asszony éppen aludtak. Mi is nyugovóra tértünk, ám éjjel egy körül román szóra ébredtem. Nem nagyon hittem a fülemnek. Sándor román nyelven nyugtatgatta a valami rázkódásra megébredő, vele egy ágyban alvó leányát, majd az ugyancsak felébredő kisbabát. A felesége később Sándort csak „Alexnek” becézte, ugyancsak románul.

Egyértelműen kiderült, hogy a családon belül az egyetlen használt nyelv a román. A határnál a fülkébe jövő határőrökkel, majd egymással is csak románul beszéltek, és a nagyobbik lányukról egyértelműen kiderült, hogy nem is beszél magyarul. Mindezt figyelve búskomor állapotba estem, főleg tudván, hogy mennyire elterjedt e gyakorlat a kisebbségi sorsban élő magyarság körében Kárpát-medence szerte.

Személyesen megtapasztalni ezt sokkal megdöbbentőbb, mint elméleti síkon gondolkodni róla.

„Mindenki más hibáztatása közben könnyen megfeledkezünk a saját felelősségünkről.”

Az elmúlt évtizedek erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai népszámlálásai mind egy-egy újabb Trianonhoz mérhetőek magyar szempontból, és eredményüket -figyelve a demográfiai és egyéb folyamatokat – nagyjából előre sejteni lehet.

A minden korábbi mértéket meghaladó, a nemzethalál realitásával fenyegető fogyás okairól azonban mindenki mást gondol, és azért másokat – például a határon túli pártokat, a történelem viharait, a magyar balsorsot, egyes politikusokat, újságírókat, gazdasági folyamatokat, a nemzetközi nagytőkét, Gyurcsányt, Sorost vagy a román, szlovák, szerb nacionalizmust – teszi felelőssé, ki-ki vérmérséklete és meggyőződése szerint.

Könnyen elképzelhető persze, hogy mindez igaz, ám egyetlen dologról hajlandó megfeledkezni a legtöbb ember: a saját felelősségéről.

Egészen biztos, hogy kisebbségi sorsban a közösség, azaz magyar közösségünk szempontjából különösen nagy tétje van a személyes döntéseinknek: egyebek mellett az sem mindegy, kivel kötjük össze az életünket, azaz kit választunk házastársunknak, és milyen – értsd: román, szlovák, ukrán vagy magyar – iskolába járatjuk a gyermekeinket.

„Hogy tízből 8 vagy tízből kilenc, szinte egyremegy.”

Ha egy magyar férfi nem magyart, hanem a többségi nemzethez tartozó hölgyet vesz el feleségül, akkor személyes, nyilvánvalóan nem átfogó statisztikák elemzésén alapuló tapasztalataim szerint a félmagyar gyermekek 10 esetből nagyjából kilencszer Erdélyben a gyermekek románná, Felvidéken pedig szlovákká válnak, ráadásul nem csak nyelvükben, és az unokáknak nagyjából esélyük sincs a magyar nemzetbe való visszatérésre.

Gubík László felvidéki politikus ehhez az elképesztő számhoz képest kedvezőbb adatokat mondott: szerinte 10-ből „csak” 8 ilyen esetben lesz a gyermek szlovákká. Hogy fordított felállás, azaz magyar feleség és a másik nemzethez tartozó házastárs esetében mi a helyzet, nem tudom pontosan, de remélem, valamivel kedvezőbbek az arányok az elvileg magyar anyanyelv esetében.

„Sokan utaznak ugyanabban a csónakban, és talán mind azt hiszik, a gyermekük érdekében cselekszenek."

A magam részéről el sem tudtam volna soha képzelni, hogy a feleségem ne magyar legyen. Istennek hála székely lett. Ha mégis arra kényszerültem volna bármilyen kényszerítő ok, üldöztetés vagy politikai okokból való emigráció miatt, és nem találtam, találhattam volna magyar feleséget, csak inuitot, sziú indiánt, koreait vagy nepálit, akkor is elképzelhetetlen lenne, hogy saját gyermekemmel, gyermekeimmel ne beszéljek magyarul, és őket ne tanítsam meg őseink nyelvére, nekik ne adjam át nemzetünk kultúráját és hagyományait.

Nem csupán árulónak, nemzetárulónak tartanám magam, ha a gyermekeimet nem tanítanám meg a magyar nyelvre akár Amerikában vagy Japánban élve, hanem tudnám, hogy őket is megrövidítem ezzel.

A vonatban utazó és a képletesen vele egy vonatban ülő, ha úgy tetszik, egy csónakban evező többi Édesapa ehhez képest itt, a Kárpát-medencében döntött úgy, hogy egyrészt román nőt vett feleségül, másrészt gyermekeihez szemlátomást következetesen nem beszél magyarul. Ennek persze számos oka lehet, a családi békétől a „gyermek későbbi könnyebb érvényesülése érdekében” való döntésig – legalábbis sokan így indokolják a többségi nemzet iskolájának és nyelvének választását, még az olyan családokban is, ahol mindkét szülő magyar.

Rajtunk múlik, lesz-e magyar jövő és feltámadás.

Bármelyik ok is áll fenn, az ilyen döntéseket hozó magyar valójában egyrészt a saját gyermekével szúr ki, de kegyetlenül, hiszen tőle vesz el valami pótolhatatlant, másrészt kisebbségi sorsban élő nemzeti közösségének a sírját ássa.

A vonaton megismert magyar Édesapa ráadásul végső soron Erdélyből a román kultúrát exportálta Bécsbe, azaz döntése egyéb szempontokból is megkérdőjelezhető.

Mivel a jelek szerint Kárpát-medence szerte – beleértve a Felvidéket is – tömegesen cselekszünk így, át kell gondolni, személy szerint rajtunk is múlik-e a magyar jövő, jelen helyzetben a magyar golgota, megfeszíttetés és feltámadás.

Húsvét közeledtével, megváltó Krisztusunk mindannyiunkért hozott áldozatára és feltámadására gondolva ez a kérdés különösen időszerű.

A választ ki-ki a saját lelkében keresse.

Kékesi Raymund