Tibi atya: Az ún. »tényellenőr« (fact checker) szóban a legtöbben a »tényen« akadnak fenn 2022. jún. 2.

Mégis, engem a dolog „ellenőr” része zavar jobban. A karatés, aki soha nem győzött le senkit. Az ún. »tényellenőr« (fact checker) szóban a legtöbben a »tényen« akadnak fenn

Mert ugye a ténynek a függőleges tengelyen van előzménye és következménye, a vízszintesen van kontextusa, ezek nélkül pedig nem érdemes értelmezni sem, hiszen nem több a pontnál, puszta adatnál, amit csak valamihez viszonyítva lehet meghatározni.

Nem vitatkozom ezzel, szerintem is így van.

Mégis, engem a dolog »ellenőr« része zavar jobban. Valahol a kommentekben olvastam, hogy a tényellenőr olyan, mint a karatés, aki soha sem győzött le senkit, de feketeöves, mert alapított egy saját iskolát, amiben a rangot magának adja.

A tényellenőrök lehet, hogy időben egybeesnek Donald Trump megjelenésével, de nem hinném, hogy miatta volt rájuk szükség. Hanem azért, mert a világ történéseit egy rettentő túlsúlyban lévő monolit médiakonglomerátum narrálja, ami a vitát üldözi, a másképp gondolkodót, a kérdezőt pedig két kategóriában dehumanizálja:

gonoszként, aki valamilyen morális deficittel él – náci, kirekesztő, rasszista, szexista, mind ismerjük a jelzőket, ahogy azokat is, akik érvek hiányában a megfellebbezhetetlen billogot osztogatják, ki tudja milyen jogosítványok alapján

fogyatékosként – hiszen van »a« szakértő, aki »a« tudomány álláspontját képviseli, ami vagy a progresszív álláspontot jelenti, vagy olyan kritikai szűrőkön kell átmennie, amiken 1) a progresszív eredményeknek nem, 2) amikről soha semmilyen általános konszenzus nem alakult ki, hogy valóban a tudomány eszközeivel jöttek létre, nem egyéb szempontok alapján.

Ha pedig ezekbe a kategóriákba kerülsz, az egyet jelent a szociális halállal, a jutalmad a fenti két kategória függvényében megvetés és/vagy gúny lehet (az »és« kapcsolatban alakul ki az a kettős pozíció, amiben egyszerre vagy jelentéktelen mint szakmai hivatkozási alap, de nagyon jelentős, mint kulturális-közéleti: ilyenkor szakmai szempontból gúny illet, közéletiből megvetés).

Ez persze régóta így van. Ami az utóbbi évtizedben mégis különbség, hogy megjelentek azok a platformok, amiken a médiamonolit álláspontja (igaz, ma már sokkal kevésbé, mint 10 éve) szabadon kihívható. Egy demokratikus, plurális világban ilyenkor szellemi verseny, vita alakul ki, amiben az álláspontok építkezhetnek különböző tényekből, amiknek a vitatkozó felek különböző jelentőséget tulajdoníthatnak, a végső ítélet mégis a néző, olvasó fejében születik meg.

A diktatórikus tömbökben azonban ez elképzelhetetlen. Ott ellenőr van, aki majd jobban tudja. Nem érvek mentén kell elfogadni tőle bármit, hanem pusztán azért, mert ő mondja.

Az utóbbi években rengeteg, az életünket alapvetően meghatározó kérdésben éltek vissza a mennyiségi fölényükkel: meggyőző bizonyítékok nélkül el kellett fogadni, hogy a homoszexuálisok hasonlóan jó szülők; hogy minden a nevelés, semmi sem genetikailag determinált; hogy ha a számunkra kedves ország sérti meg más országok szuverenitását, az demokráciaexport, amit egyfajta hideg, racionális biztonságpolitikai szakértői (!) pozícióból kell vizsgálni, míg ha ezt a számunkra nem kedves teszi, akkor csakis morálisból szabad, és ha nem így teszel, ukrán gyerekek haláláért felelsz.

Végül – és azt hiszem, ez volt a legfőbb – el kellett fogadnunk, hogy 2 évig szobafogságban éltünk tök értelmetlenül, mindezt anélkül, hogy egy-két marginális kritikus hangot leszámítva bárki is elszámolt volna ezekkel az évekkel a szélesebb közönség előtt.

Hitelüket vesztették.”

mandiner.hu