POSTALÁDA

Tiszta lappal 2025. szept. 4.

Miki, a rajzkör kezdete után egy-két évvel iskolát váltott. A szülei bátorították erre a lépésre. A szüleit meg egy másik szülő, mondván az egy jó iskola. Jobb, mint a falusi széltolók közül végül a sehova jutni. A szülőt pedig az említett iskola bátorította, mert akkoriban még kevés volt ott a diák.

Miki még nem láthatta akkor előre, hogy az elmúlt négy évhez képest a következő nyolc év lényegesen mozgalmasabb lesz. Ő akkor csak két dolgot látott. Az első, hogy a szülei azt mondták, innen más szintű tudást kap majd. Onnan könnyebben megy főiskolára, egyetemre. Távol álljon tőle kétségbe vonni a szülői döntés helyességét, mindazonáltal ez neki még messze van. Ami közelebb volt, a második, a tiszta lap lehetősége.

Tabula rasa, ahogyan azt a későbbi irodalom órákon megtanulta. Olyan helyre kerülni, ahol nem ismerték. De főleg olyan helyre, ahol nem volt kihez hasonlítani őt. Mindenféle generációs elvárás nélkül azt csinálni, amit szeretne. Nem azt amit akar. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy az az elszakadás, tetszik vagy sem, még távolabb van.

De az első lépéseket már megkezdheti.

„Tiszta anyja ez a gyerek, ugyanolyan jó tanuló és ugyanúgy részt vesz mindenben” – mondogatták a tanítónénik. Mást se hallott az első négy évben. Az, hogy rajzolni tudott és szeretett is, nem érdekelt senkit. Az írástól meg a fogalmazás órák bátortalanították el annak idején, mert a tábláról másolni a jeles padban első sorban ülve, romló szemmel sajnos nem volt könnyű, aztán a komótos tempót megszokta a szemüveg után is, de sebaj. Helyesírás egy mínusz, külalak olvashatatlan, a fogalmazás meg tökmellékes, itt még szépírni tanul a gyerkőc.

Olvasni azt viszont tudott. Úgy tudott olvasni és beszélni dolgokról, mintha ott lenne. Nem kis színész módjára, hanem inkább, mint egy mesélő. Neki általában a magyar népmesékkel köpött a maci. Nem szeretett beszélni, de szeretett mesélni. Akkoriban Miki még nem volt csöndes gyerek. Az az átalakulás akkor történt, mikor kivették a szót a szájából, hogy bekeretezett okleveles díjazású szavalatokba töltsék azt. Kényszer mesélés, amiért eredményt vártak. Nameg, ezek nem is az ő történetei. És persze ebből egyet se ott helyben mondott el valakinek, hanem mindig utazni kellett vele. Egyik kultúrház, másik előadóterem, dobogós helyezés egyikből sem lett, ami elejével abszolút nem is számított. Csak egy idő után lett mérges a sikertelenségekért. Ha már egyszer kényszerből tépi a száját, legalább ne csak egy részvételi papírdarabot kapjon.

És ugyanígy járt az énekléssel is. Édesapja otthon énekelt, hát énekelt ő is. Zene és ének órán persze nem akart, de énekelt az osztályban, énekelt hazafelé menet, csak pechjére az iskola lépcsőfordulójában is énekelt, ahol az énektanítónéni is meghallotta. És ugyanúgy ahogy a mesélést a szavalat zablájába fogták és mű történetekkel abrakolták, úgy az énekkel is versenyló lett belőle. Jött az ide - oda vonszolás, a beázott cipők, a teli buszon utazás, az elkapott bárányhimlő, mert valami hülye himlősen jelent meg és persze már otthon se énekelt annyit, pláne miután lebőgött a majálison a lámpaláz miatt.

Ez, és a régi iskola tanári karának és akkori osztálytársainak alattomossága csak megerősítette abban, hogy az új suliban ez így nem mehet tovább, de az mér egy másik történet.

A lényeg, hogy új iskola, tabula rasa. Indulhat tiszta lappal. Senki sem ismeri. Az egyik leendő osztálytársát elejével meggyőzte arról, hogy nem volt szavalóversenyen ellenfele annak idején pár éve. Mire a srác jött, hogy márpedig ő jól emlékszik, addigra már sikeresen megtette az óvintézkedéseket, mert édesanyjának csak annyit mondott:

Ha elmondja, hogy versenyekre járt, mindent tagadni fog, mert ő nem hajlandó megint ide-oda masírozni.

Persze az alku része volt, hogy szülőfalujában a karácsonyi, templomi szavalatok maradnak. Üsse kavics, annyit már elbír, csak az új iskolában kezdhessen tiszta lappal.