CINK

Tíz éve távozott a magyar irodalom első Nobel-díjasa 2026. márc. 31.

2016. március 31-én halt meg Kertész Imre, Nobel-, Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja és a Magyar Szent István-rend kitüntetettje. 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. Az író halálának 10. évfordulója alkalmából a Sorstalanság című regényéből vett idézetekkel emlékezünk.

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten, polgári zsidó családban. Élete meghatározó fordulata 14 éves korában következett be. 1944-ben Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták, később pedig a zeitzi kényszermunkatáborba került. A lágerekből 1945-ben tért haza.

A háború után, 1948-ban érettségizett a Madách Imre Gimnáziumban. Bár felsőfokú végzettséget nem szerzett, újságíróként helyezkedett el a Világosság című lapnál. Később gyári munkásként dolgozott és katonai szolgálatot teljesített, majd élete nagy részében szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként tevékenykedett.

Legismertebb regénye, a Sorstalanság hosszú várakozás után 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. A mű a fiatal Köves Gyuri sorsát követi nyomon, akit koncentrációs táborba hurcolnak. A regény különlegessége abban rejlik, hogy hiányzik belőle a megszokott erkölcsi felháborodás. 

A gyermek főhős szemével látjuk az eseményeket, aki a túlélés érdekében kénytelen alkalmazkodni a felfoghatatlanhoz. Kertész üzenete szerint az élet maga az alkalmazkodás, legyen szó a mindennapokról vagy a táborok világáról. 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el munkásságát.

Az író 2016. március 31-én hunyt el budapesti otthonában. Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra. A gyászszertartáson két pályatársa, Esterházy Péter és Spiró György mondott búcsúbeszédet. Műveit mára a világ számos nyelvére lefordították.

Kertész Imre halálának évfordulója alkalmából a Sorstalanság című regényéből vett idézetekkel emlékezünk:

„Az intelem komolyságában, ha első hallomásra meg is lep tán, mégse kétkedj.”

„Régi szokásainkat új helyekre is mindig magunkkal visszük.”

„Nincs kínosabb, nincs elkedvetlenítőbb dolog, mint nap nap után követni, nap nap után számba venni, mennyi pusztult el belőlünk ismét.”

„Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.”

„Bárhol, bármikor, bárkivel megfordulhat a világ.”

„Ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet.”

„Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”