ZSÍR

Tündérkert – Kísértések kora (Kritika) 2024. jan. 13.

A legtöbb emberhez hasonlóan a karácsonyi ünnepeket én is pihenéssel, feltöltődéssel kívántam eltölteni, így hosszú idő után rávettem magam, hogy ne egy könyvvel, hanem egy filmsorozattal kapcsolódjak ki. A megnézendő sorozat kiválasztásánál fontos kritérium volt, hogy az utóbbi években népszerűvé vált minisorozat formátumú legyen, hiszen kinek van ma már ideje hónapokon keresztül a képernyő előtt ülni, amíg keresztül rágja magát 20-30-40 epizódon. Így esett a választásom Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának feldolgozásaként leforgatott Tündérkert – Kísértések korára.

Mivel alapvetően sok dokumentumfilmet fogyasztok, nálam nem is elsősorban az olyan hangzatos, nézőcsalogató kijelentések keltették fel a kíváncsiságot, mint hogy a Tündérkert lesz a magyar Trónok harca, noha a történetet végig átszövő ármánykodás, cselszövés és emberi gyarlóság parhuzama még akár adná is magát. Ám roppant szerencsétlen dolognak tartom, hogy épp George R. R. Martin fantasy-eposzhoz igyekeztek a készítők hasonlítani a Tündérkertet, már csak a műfaji különbözőségek miatt is. Míg a Trónok harca egy sok szálon futó, teljes egészében véve modern fantasy, addig 

az alapanyagul szolgáló Tündérkert egy a múlt század elején élt író történelmi regénye, amiben legalább akkora teret kapnak a tényleges történések, mint az egyes szereplőkben lezajló belső küzdelmek. 

A két sorozat költségvetésének nagyságrendbeli eltérése pedig alapvetően eldönti azt, hogy nem csak nem egy ligában, de még csak nem is ugyanabban a sportágban versenyeznek.

Ellenben ha az elvárásainkat nem a Trónok harcához igazítjuk, hanem csak egy magyar történelmi filmsorozatot várunk, akkor egy olyan alkotást kapunk, ahol 

hitelesen elevenedik meg egy sokra hivatott, de a saját nagyságába belehabarodott, épp ezért törvényszerűen elbukó fiatal fejedelem tragédiája. 

A 19 éves Báthory Gábort a 1608-ban választották az erdélyi rendek fejedelemmé. A fiatal fejedelem kezdetben mind az erdélyi rendek, mind a Habsburgok, mind a török porta bizalmát élvezte, ám erőszakos kormányzásával és léha életvitelével fokozatosan magára haragította az összes korábbi szövetségesét, különösen az erdélyi szászokat. A fejedelmet végül a saját hajdúi ölték meg 1613-ban. Az első évadban, ami a Kísértések kora alcímet viseli, ezt a történetet követhetjük nyomon. 

Az egyes epizódokat jegyző íróhármas, Bereményi Géza, Jeli Viktória és Tasnádi István munkájára egy rossz szavunk sem lehet, hiszen Móricz regényét nem lehetett egyszerű feladat úgy képernyőre illeszteni, hogy az ne fulladjon érdektelenségbe. 

A sorozat több helyen is komoly kritikát kapott a már-már pornográfia határát súroló jelenetekért, 

amin magam is meghökkentem, hiszen a Tündérkertet a Duna Televízió mutatta be. Mindenképpen szokatlan egy magyar produkciótól a szexualitás ennyire nyílt ábrázolása. Persze az írói és a rendezői döntés mögött az is állhatott, hogy nemzetközi pályára állítanák a filmsorozatot külföldi tévécsatornáknak, netán streamingszolgáltatóknak eladva.

Persze aki egy kicsit is mélyebben ismeri Móricz munkásságát, az tisztában van vele, hogy a nagy írónk mindig is nyaltan kezelte a szexualitást a regényeiben, épp csak roppant cizelláltan fogalmazott. A Tündérkert viszont kimondja azt, amit a múlt század első felének cenzúrája nem engedett. 

És ha már cenzúra: a sorozatban több erőszakos jelenetet is láthatunk, csaták, merényletek, kivégzések hozzák közelebb a nézőkhöz a 17. század elejének durva nemesi világát. 

A látványvilágról mindenképp meg kell említenünk, hogy 

a 11 helyszínen forgatott filmsorozat hiába mozgatott 70 színészt és 1600 statisztát, sokszor roppant üresnek, szegényesnek tűnt.

A legjobb példa erre a Károlyi Zsuzsanna (Bethlen Gábor felesége) ellen küldött ostromló „sereg”. A 20-nál nem több támadó inkább nevetséges volt, semmint komoly fenyegetést jelentő haderő. Szintén fájó pont volt, hogy a kora újkori településekből csak néhány szűk utcát, várfalat láthattunk. 

Emlékszem, a Tündérkert 3. epizódjánál nevettem fel először, hogy na, megérkezett az állami támogatás, hiszen ott építettek először olyan díszletet, amiről (majdnem) elhittem, hogy egy szász városban járunk Erdélyben. 

Az ilyen hiányosságok nyilván mind a magyar filmgyártás anyagi lehetőségeiben keresendők, amit a kiváló színészi játék feleldtetni tud. És a főszereplőkkel nem is volt különösebb gond. A Báthory Gábort megformáló, még mindig csak 26 éves Katona Péter Dániel az esetek jelentős részében hitelesen alakította az öntelt, bohém, hirtelen haragú fejedelmet, Bokor Barna Bethlen Gábor-alakítása már-már tökéletes volt. Szamosi Zsófia Báthory Erzsébetétől pedig még a vér is megfagyott az ereinkben, annyira meggyőzően alakította a csejtei vár rettegett asszonyát.

Ám a showt Kálloy Molnár Péter lopta el szereplőtársai elől, aki annyira természteresen és hitelesen játszotta a tunya, gyáva, behízelgő Bánffy Dénest, hogy szinte még a böfögései szagát is érezni lehetett. 

Viszont nem mehetünk el amellett, hogy a kamera előtti rutin hiánya több színész esetében is ordított a képernyőről, mert ami a színpadon működik, az a kamerák kereszttüzében nem feltétlenül. Néha a mimika, máskor az artikuláció esett a lámpaláz áldozatául. Mindenesetre a fiatal színészek számára értékes tapasztalat volt részt venni a produkcióban, ha tanulnak a hibáikból, még sokra vihetik. Nyilván a statiszták 1-1 mondatába nem köthetünk bele, hiszen az más kategóriába esik.

A Tündérkert – Kísértések kora nem egy hibátlan produkció, ám ha eltekintünk a magyar filmgyártás betegségeinek megnyilvánulásaitól, az időnként eltúlzott szexualitástól (ami viszont a karakterrajzokhoz fontos), egy szórakoztató és elgondolkodtató filmsorozatot kapunk, ami ugyan soha nem lesz sem Trónok harca, sem A Tenkes kapitánya. De míg utóbbiak teljes egészében a képzelet szüleményei, addig a Tündérkert valós történetet mesél el, melynek tanulságai máig aktuálisak.

A teljes sorozat megtekinthető a Mediaklikk felületén. 

Nyitókép: Megafilm