ZSÍR

„Tűnj el innen!“ – Napszállta (kritika) 2023. febr. 25.

„Tűnj el innen!” – mondtam magamnak annak idején a moziban a Napszállta című film vetítésén, és mondták ezt sokan mások is Leiter Írisznek, a film főszereplőjének.

Persze 2018 óta rengeteget változott a filmes ízlésem. Mivel időről-időre jól esik megpihenni a hollywoodi álomgyár filmjeitől, úgy döntöttem, illene ismét magyar vizekre evezni. Így történt hát, hogy ismét nekifutottam Nemes László Napszállta című filmjének. Lássuk hát, mi lett a vége!

A Nemzetközi filmkritikusok szövetsége Nemes László ezen művének ítélte a legjobb film díjat a Velencei filmfesztiválon. Hogy lehetséges mégis, hogy legalább annyira megosztotta anno a kritikusokat világszerte, mint amennyire az ananászos pizza az emberiséget?

Ha valaki látta Nemes László Saul fia című filmjét, akkor a Napszállta stílusa sem lesz újdonság a számára. A követő kameramozgás már szinte a rendező védjegye, nem beszélve a mélységélesség játékáról. A díszletbe sem tudnék belekötni, a ruhák teljesen korahűek voltak, a csodálatos kalapkölteményektől meg akkor is és most is majdnem hátast dobtam. Igen, kalapköltemények, merthogy a film cselekményének középpontjában a Leiter kalapszalon áll.

1913-at írunk az Osztrák-Magyar Monarchiában. Leiter Írisz (Jakab Juli) a film főszereplője kalapkészítő hölgyként visszatér Budapestre az imént említett szalonba. A szalon a lány szüleié volt, akik egy tűzvészben életüket vesztették, amikor ő mindössze 2 éves volt. Írisz reméli, szívesen látják őt, azonban csalódnia kell. Megtudja, hogy van egy bátyja, akit gyilkosként tartanak számon a városban. Miközben töretlenül utána kutat, belekeveredik az alvilági életbe és feltárul előtte a város züllöttsége és lepusztultsága.

Elmosódik a jó és a rossz közti határ. Igazából minden határ elmosódik, és a túlzott titkolózás végül rengeteget elvesz a film nyújtotta élményből. Akárhová megy a lány, mindenhonnan elküldik. Mindenhol elmondják neki, mennyire nem kellett volna idejönnie és mennyire veszélyes most itt lennie. Azonban most jön a ”csavar”: bárhonnan zavarják is el, mindig visszamegy. Bárki mondja is neki, hogy ne menjen valahova, ő akkor is odamegy. Ezek a szituációk annyiszor ismétlődnek a filmben, hogy a vége felé inkább komikus, semmint titokzatos hatást érnek el velük.

Egyes kritikusok úgy tartják, hogy a hatalmas katyvasz, ami a nézők fejében uralkodik a város rejtett züllöttségét és Írisz zavarodottságát hivatott visszaadni. Talán ez az oka annak, hogy oly megosztó filmről beszélünk. Szerény személyem azonban, aki nem művészfilmeken szocializálódott, és aki szereti megérteni, miről szól egy film valójában, csalódott érzésekkel zárta a két és fél órás kalapparádét.

Mindennek ellenére bátran merem ajánlani mindenkinek. Első sorban azért, mert sosem árt, ha a magyar filmipar alkotásaival is képben vagyunk. És ha már lúd, legyen kövér: kezdjük a díjnyertes, ám viszonylag kevésbé ismert filmekkel. Úgy gondolom, olyan mű ez, amely a hangulatával képes megnyerni magának a nézőt. Többek között ez lehet a magyarázat arra is, hogy a Velencei filmfesztiválon vastapssal jutalmazták. Elképzelhető, hogy a számomra értelmetlennek tűnő jelenetek és gesztusok másokban kérdéseket ébresztenek, ahogy az is lehetséges, hogy a nagy zűrzavaros hangulatban valaki ráismer az aktuális lelki állapotára. Azt hiszem, minden csak nézőpont kérdése. Aki teheti, derítse ki önmagáról, hogy a kritikusok mely táborába tartozik.

Sárai Erika