AMMARHA!

Új találmány a klímaharcban: műholdakkal figyelni a szennyezőket 2021. dec. 27.

Az ENSZ klímakonferenciája, a COP26 most Glasgow-ban ült össze október 31. és november 11. között. A résztvevők négyszáz (!!!) magánrepülővel érkeztek, de ez a fajta álszentség nem ismeretlen, ha szolidaritásról van szó (elég arra gondolnunk, amikor a koronavírus-járvány elején milliárdosok szuperjachtokkal üzentek: we're all in this together). Nem is kell ezzel foglalkozni, akit bővebben érdekel a téma, olvassa el Blősz Dalma Mandineren megjelent cikkét. 

Ami miatt mégiscsak apropót érdemel az esemény, az új front nyitása a klímaharcban. Azt régóta tudjuk, hogy bolygónk klímaváltozása elleni harc leghatékonyabb fegyvere a kisebb gyerekvállalási kedv, illetve a szelektív hulladékgyűjtés a valóban nagy szennyezőkkel szembeni fellépés helyett. A forradalmi, 300 műholdas rendszer több mint tizenegyezer földi és vízi érzékelővel folyamatosan monitorozná bolygónkat, kik azok, akik a legnagyobb szén-dioxid kibocsátók. S hogy mi lenne velük? A befektetők, kormányok és a civil társadalmi aktivisták rendelkezni fognak azokkal az információkkal, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az adott szereplőket felelősségre vonják a tevékenységük miatt. 

Habár mindez jól hangzik, a kormányok és civil aktivisták eleget szerepeltek a médiában, hogy tudjuk: beavatkozásukból néha (gyakran) hiányzik a pártatlanság erénye, ráadásul néha (gyakran) valós változást nem sikerül elérniük. 

Ez az érme egyik oldala. A másik pedig a képmutatás: már maga a COP26-jelenség is van annyira visszataszító, mint Greta Thunberg vitorlázása az Atlanti-óceánon, ami ugyan sikerült, de öt ember repülte át az óceánt, hogy visszahozzák Európába a vitorlást, illetve a Thunberggel tartó kapitány is visszarepült Európába, ami akkor az alapesetben kettő helyett hat ember karbonkibocsátását eredményezte. 

Vagy az atomenergia boszorkányüldözése is a látszatmegoldás-kategóriába esik: azzal ugyanis, hogy zöldebbnek tűnik betiltani az atomenergiát, valójában nem az. Az igazat megvallva az átpolitizált zöldkérdés, a lenyomom-a-torkodon-attitűd a kérdés elutasítottságához vezet egyedül, ami csak az ügynek káros. Más szavakkal élve: a klímavédelem túl fontos ahhoz, hogy a zöldekre bízzuk. 

A műholdas megoldás még kecsegtetne is bármiféle eredménnyel, azonban kétes, hogy egyáltalán tud-e konszenzus születni a használatában. Látszatmegoldásnak persze tökéletes, miközben a világ legnagyobb szén-dioxid kibocsátóját, Kínát (amely a szennyezés harminc százalékáért felel) valószínűleg meghatja majd az amerikai aktivisták közös fellépése. Érdekesség egyébként, hogy míg Kína és az USA szennyezése csökken (utóbbi csak 15%-ot rak bele a világ kibocsátásba), addig a harmadik legnagyobb kibocsátó India egy év alatt közel 5 százalékkal növelte a szén-dioxid „termelését”. 

Habár én a pesszimistább kategóriában tartozom, aki azt vallja, hogy tudnánk tenni a klímaváltozás ellen, de nem fogunk, mert olyan, mint a dohányzás: a rák fenyegetése csak távoli mumus, miközben az örömérzet, az eufória valós és megfogható (írom e sorokat rendszeresen dohányzóként), az optimistábbak szerint még meg lehet fogni az éghajlatváltozást. Akárhogy is van, valódi változásra van szükség, nem nyilatkozatok elfogadására, valamint az ENSZ kímakonferencián megveregetni egymás vállát, majd beszállni a magánrepülőgépbe. Ha az amerikai aktivisták intézik, bukásra van ítélve az ügy. 

Életünk kihagyott ziccerei közé tartozik, mikor valós társadalmi támogatottság nélkül próbálunk leerőszakolni valamit az emberiség torkán: az majd megrágja és kiköpi. Hogy mennyi idő, elválik, de a kommunista utópiák manifesztációja sem tartott sokáig. Pedig a klímaváltozásnál nem csak egy-két filozófus hagymázas képzelgései állnak mögöttünk: valós és mérhető problémáról van szó. Átláthatóbb tájékoztatással, valamint a „how dare you?”-jellegű üzenetek tényleges csökkentésével, konstruktívabb hangnemmel könnyebb lenne. No nem rövidtávon, hiszen hisztizni mindig egyszerűbb (csak úgy mint a rák és a dohányzás esetében), de megfontoltabb, képmutatás és hibáztatás nélküli kampányt folytatva. Sokal fontosabb lenne az emberekkel közösen, a józan ésszel felvértezve kezelni a klímakérdést. A jobboldal egyik nagy hibája, hogy átengedte a környezetvédelmet a balosoknak, akik aztán most mindenféle világmegváltó agyrémmel igyekeznek megváltani a világot – ahogy szokták. Ilyen volt a „2050-re kitiltunk minden belsőégésű motort az EU-ból” terve, amit végül többek között a magyar kormány vétózott, az átpolitizált klímamarketing legnagyobb megrökönyödésére. Könnyen belátható, ismerve a bürokraták módszereit, hogy mindez megvalósíthatatlan, emiatt pedig a végtelenségig halasztható, ráadásul meg sem old semmit, csak elodázta a valódi, konszenzuális klímavédelem kezdetének időpontját. 

A konzervatív válasz, a lokális választások előnyben részesítése pedig hatalmas plusz lehetne a szén-dioxid kibocsátás mellőzésében. Addig maradnak az apró megoldások, a szelektív hulladékgyűjtés, az ésszerű vásárlások. Más eszköz úgysincs a kezünkben, amíg a zöldpolitika kitombolja magát.