ZSÍR

Valaki lesz énhelyettem 2025. szept. 9.

Kedves barátom!

Abban a reményben írom meg ezt a levelet, hátha ez megmarad létezésem bizonyítékául. És abban a reményben is, hogy a végére tudok érni, mielőtt eltűnök. Nem egy folyó kanyarulatában a téli hidegben, vagy a főúton csap el egy autómobil. Hanem eltűnök az univerzum narratívájából. Mint egy felesleges karakter, kiírnak engem és nem marad belőlem semmi.

Habár ez nem igaz. Csak ehhez tudni kell valamit. Az ördög nem szereti a kreativitást. Ha ebben nem is hiszel kedves barátom, akkor helyettesítsd a szót valamivel, ami a világegyetemben a kreativitás ellen van. Eddig csak könyvtárak égtek le, vagy archívumok omlottak össze. A bombázások alatt egy egész múzeum semmisült meg, pedig nem is volt célpont, de a bomba nem válogat.

Jaj, Istenem! Eddig eléggé a véletlenszerű eseményekkel próbált... tudod, mit, a Te kedvedért nevezzük Középszerűségnek... Szóval az ilyen véletlenszerű eseményekkel próbált a kreativitás és a haladás ellen küzdeni. De MI veszélyben vagyunk, barátom. Nagy veszélyben. Mert a kreatív emberek látják, mire készül. Emlékszel, mikor a fantasztikum írói olyan lehetetlen dolgokról írtak, mint a tengeralattjáró, mára pedig arról olvasunk, hogy egy utasszállítót elsüllyesztett egy u-boot? Ezeknek a szeme előtt fátyollá válik a vastag függöny, ami eltakarja a jövőt és a valóság sziluettjeibe lát. Vannak olyanok is, akiknek annyira természetessé válik a képzelettel belelátni a jövőbe, hogy már a képzelet se kell nekik és látják. Óh, Istenem, látják az időt! És ez az, amit az ördög, vagy középszerűség, vagy nevezd, ahogy neked jól esik, észrevesz és nem szeretné, ha elárulnád, mire készül.

Átszerkeszti a könyvet.

De nem teljes a munkája. Az örök lélek nem veszik el. És van, amit megvéd. És csak remélni tudom, hogy ez a levél is megmarad. Valahol elrejtve.

Mert igen. Eltűnök. El fognak felejteni. A nevek süllyesztőjébe kerülök és a gödör mély. Láttam. Láttam, hogy legalább hét Homérosz volt az ókorban, de ma nyugodtan elfogadjuk, hogy egy név az egy ember. Láttak egy megrázó misztériumot. Én is láttam őket, meg ők is engem. És egymást is látták ők is, téren és időn át. És elszörnyülködtek azon, hogy hozzánk, a mi modern időnkbe mi jutott belőlük, s hogyan elveszett a munkájuk lényege. Mítosszá és holmi eposszá vált az, amit ők összegyűjtöttek, hogy mi tanuljunk belőle. És láttam a jövőt, ahogy nyerésre áll. A kis fekete tükrökbe bámulást. A kis fekete tükrökben pedig azt olvassák, aki helyettem van. Azt, hogy a középszerűség miként változtatta meg az életpályámat. Megjelenik valami a mi időnkből akkor, ami nem is az enyém volt, vagy lesz. Senki sem emlékszik majd a valódi rám. Százhúsz évesen küldök egy írást, ami megjelenik egy irodalmi lapban, vagy mellékletben. Felkoncolják a nemlétező életemet maguknak és a saját műfajuknak.

El fogok tűnni. De nem hagyom, hogy teljesen eltűnjek. Olyan aztán nincs. Lehet, hogy kiesek a narratívából. A mesélésből. A világegyetem számára az ördög eltorzítja majd a képem és marad egy “jelkép” amit szétcincálnak, felkoncolnak és ki-ki más-más darabomat tűzi fel egy bot hegyére, hogy majd a jövőben legyen egy generáció, aki nem csak engem felejt el, hanem az se tetszik majd nekik, amit a középszerűség szerkesztett rólam.

Ha ezt olvasod és nem tudod, ki vagyok, akkor a tervük sikerült, de nem találták meg a levelet és már ez is győzelem. Vagy megtalálták, de úgy ítélték, valaki azt is mondhatja, hogy ez egy kalandos gondolatkísérlet, de remélem, hogy te, barátom, bárhol és bármikor is olvasod, már a monogramból felismersz és kezdesz valamit azzal, amit fentebb írtam.

Bárcsak jól gondolnám, és bárki találja is meg ezt a levelet, bízik az ösztöneiben.

Köszönettel és reménykedve!

Barátod!

T.S.