MAGYAR KÁRTYA

Veszélyes játék ez 2022. nov. 4.

A szlovák konzervatív portálokon (ilyen a Postoj és a Štandard) olykor belefut az ember egy-egy értelmes és - magyar szempontból - meglepően konstruktív írásba is.

A balliberális médiában az ilyesmit kilences nanyitóüveggel keresve sem találunk. Pedig a poszkommunista tapasztalat és a 21. szazadi nyugati narratíva értelmében pont nekik kellene az objetvívebb, befogadóbb nézeteket vallaniuk. De, nem.

Újabban ők vallják a nacionalistább, sőt olykor egyenesen xenofób nézeteket.

Persze nem az LMBTQI+ közösséggel szemben. Azok cukik, azokat komálják. Viszont a nemzetben gondolkodó, normalilitáspárti, hívő konzervatívokat nagy előszeretettel bélyegzik meg minden alap és konkrét indok nélkül neonáciknak és klérofasisztáknak.

Pedig a konzervatívok nézeteik miatti médiális ellehetetlenítése és nyilvános meghurcolása idézi inkább a korábbi fasiszta és kommunista praktikákat.

Az alábbiakban a Postoj cikkéből ragadunk ki néhány személvényt, ahol az orosz-ukrán háborún keresztül mutatják be a szlovák nemzeti érdekeket és szlovák külpolitika alapvetéseit. Íme:

Amint azt számos elemző a háború kezdete óta (és néhányan már annak kezdete előtt is) megjegyezte, Ukrajna és a Nyugat érdekei sok tekintetben hasonlóak, de nem azonosak.

Sőt, az egyik fél érdekei ellent is mondhatnak a másikénak. Ukrajnának például érdeke, hogy megőrizze szuverenitását, területi integritását és függetlenségét, de az is, hogy az áldozatok számát minimalizálja. Ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb az ukrán vezetés eljuthat arra a pontra, amikor fel kell tennie magának a kérdést, hogy hajlandó-e harcolni a Krím-félsziget visszaszerzéséért is, ha Oroszország például hajlandó kivonulni az összes többi ukrán régióból.

Továbbá a nyugati államok érdekei is kissé eltérhetnek. Pozsony és Prága érdekei nem feltétlenül azonosak Berlin vagy Washington érdekeivel, azok pedig eltérhetnek Varsó vagy Párizs érdekeitől.

Mi tehát Szlovákia érdeke ebben a konfliktusban?

A háború befejezésének fent említett forgatókönyvei közül melyik lenne a legelfogadhatóbb Szlovákia számára?

Szlovákia világviszonylatban parányi és viszonylag fiatal ország. Kisebb, mint bármelyik szomszédja, a legrövidebb államjogi hagyománnyal. Ez azt jelenti, hogy az orosz elv alkalmazása, amelynek értelmében a nagyhatalmak diktálják a kisebb államoknak, hogy mit tehetnek és mit nem (és hogy egyáltalán létezhetnek-e), lehet, hogy kellemetlenséget jelent mondjuk Franciaország számára, de Szlovákia számára egzisztenciális fenyegetést jelent.

Nem túlzás azt állítani, hogy Trianonban Csehszlovákia és rajta keresztül a szlovákok érvényesítették maximalista követeléseiket. Természetesen nem az etnikai elv volt az egyetlen érv a határok kialakításakor, és a Pozsonnyal való gazdasági kapcsolat is amellett szólt, hogy például a Csallóközt is az új államhoz csatolják. Délkelet-Szlovákiában szerepet játszott az a törekvés is, hogy ne szakítsanak meg bizonyos kommunikációs vonalakat, például a vasutat, de

a trianoni békeszerződés igazságtalanságának máig tartó érzése a magyarok részéről nem csupán revizionista propaganda.

Aligha képzelhető el, hogy Szlovákia a nemzetközi rend esetleges felbomlásának nyertesei közé tartozna; éppen ellenkezőleg, nem kell hozzá különösebben élénk fantázia, hogy elképzeljük, hogy Szlovákia mit veszítene, ha a jelenlegi rendszert egy új váltaná.

Végül is éppen ezért Szlovákia azon kevés EU- és NATO-állam egyike, amely még mindig nem ismerte el Koszovó függetlenségét, noha a függetlenség támogatása a régióban kétségtelenül erősebb és legitimebb volt, mint a krími "népszavazás" esetében.

A szlovák külpolitika stratégiai vezérelvének ezért annak kell lennie, hogy Ukrajna visszaállítsa nemzetközileg elismert határait, azaz a 2014 előtti határokat. Hogy pontosan hogyan nézne ki a félsziget feletti ukrán ellenőrzés visszaállítása, milyen mértékben bővülne az autonómia, és hasonló technikai részletek nem feltétlenül érdeklik a szlovák külpolitikát. A lényeg az, hogy nem szabad megsérteni azt az elvet, hogy a nemzetközi határokat nem lehet erőszakkal megváltoztatni.

Ennyi a kiragadott rész a cikkből.

Nos, valóban ez a helyzet. Ha felbomlik az első világégés után a kontinensre erőszakolt és a második világháború után bebetonozott határok egyre ingatagabb rendszere, akkor gyakorlatilag elindul egy újabb masszív osztoszkodás.

A Trianonban bosszúvágytól remegő kézzel, hányaveti módon megrajzolt éles határvonalak lassan egyre homályosabbá válnak.

És itt nem szabad csupán a konkrét hadi cselekményekre gondolni, mint például most a jelenlegi Ukrajna területén. Mivel a Szovjetunió nyugati felbomlasztása utáni szinte korlátlan euroatlanti erőfölény fokozatos és kellően alattomos kiterjesztése kelet felé is nagyban hozzájárult ahhoz, ami most az egykori Novorossziában, az új orosz pufferzónában történik.

Nem akarok mélyebbre ásni a témában, de sajnos továbbra is az eszkaláció iranyába halad a világ, és ez olyan, mint egy megromlott házasság, amiben általában mindket fél ludas. Ez most sincs másként.

Oroszország keze elér Fehéroroszországig, Szerbiáig, Iránig, Észak-Kóreáig. Az USA befolyása pedig Ukrajnáig, az EU-ig, Koszovóig, Tajvanig, Szaúd Arábiáig, Georgiáig.

A sort mindkét nagy játékos esetében hosszan folytathatnánk. Sőt, immár itt a harmadik játékos is a pályán, Kína, meg a sok kispados középhatalom. Ezek mind nyerni akarnak, vagy legalább lehozni a meccset egy számukra (is) előnyös ikszel.

De ez nagyon veszélyes játék!

Pláne, ha már a régi játékszabályok sem érvényesek.

Könnyen tömegverekedésbe torkollhat az egész. Aminek katasztrofális következményei lennének.

Főleg ránk, posztkommunista kispályásokra nézve, akiknek a nagy pályán legfeljebb a labdaszedő szerepe juthat.

A labdaszedő pedig vagy kap labdád, vagy nem.