7832

XIV. Leó pápa homíliája Szűz Máriáról: Isten útja egyszerű és csendes, mégis átalakító erejű 2026. szept. 8.

Kedves testvéreim!

Mint emlékeztek rá, már „pápaságom első napjaiban kötelességemnek éreztem, és mély vágy élt bennem, hogy eljöjjek Genazzanóba, a Jó Tanács Anyjának kegyhelyére, hiszen ő egész életemben kísért anyai jelenlétével, bölcsességével és Fia iránti példás szeretetével, aki mindig hitem középpontjában áll” (Bejegyzés a kegyhely vendégkönyvében, 2025. május 10.). Örömmel vagyok ismét itt, hogy veletek ünnepeljem a Boldogságos Szűz Mária születésének vigíliáját, és a Gyermek Máriára bízzam mindazt, ami ebben a szegény és nagyszerű emberiségben ma is születőben van: törékeny, mint egy hajtás, mégis Isten hűségének jele. Igen, Mária egy másfajta nap hajnala: annak a világnak a hajnala, amely végre megszabadult a rossztól. 

És itt vagyunk mellette, az oltár körül, ahonnan az üdvösség hozzánk érkezik és átalakít bennünket, hogy fiak legyünk a Fiúban. Kérjük az ő jó tanácsát, hogy befogadjuk az isteni igét, megőrizzük magunkban, és bátor, bölcs, valódi megtérésről tanúskodó döntésekkel világra hozzuk!

Kedves testvéreim, ezen az ősi ágostonos hagyományokat őrző helyen Villanovai Szent Tamás segítségével visszatérek az imént felolvasott szentírási szakaszokhoz. Ő ágostonos szerzetes és püspök volt, aki életét a szegények szolgálatának szentelte, és mélyen behatolt a hit igazságába. Felismerte azt a paradoxont, hogy Mária kicsinysége és – mondhatni – peremhelyzete ellenére központi szerepet kapott az üdvösség rendjében. Tegyük fel magunknak a kérdést: mit jelenthetett Joakim és Anna idejében egy kislány születése?

Szent Tamás mélyre ás: „Sokszor elgondolkodtam – írja –, és töprengtem azon, miért van az, hogy az evangélisták, akik oly részletesen beszéltek Keresztelő Szent Jánosról és az apostolokról, Szűz Mária történetét mégis ilyen röviden mondják el, holott életútjával és személyes nagyságával mindenkit felülmúl. Miért – kérdezem – nem írták le nekünk, miként fogant, született és nevelkedett, milyen szokásai és őt ékesítő erényei voltak, milyen emberi kapcsolat fűzte fiához, hogyan viszonyult hozzá, és miként élt az apostolokkal Jézus mennybemenetele után? Mindezek fontos dolgok voltak, s a hívek különös áhítattal olvasták volna őket, az egyszerű emberek örömmel fogadták volna.

Ó, evangélisták, hozzátok fordulok! Miért fosztottatok meg bennünket hallgatásotokkal ekkora örömtől?

Miért hagytatok ki ilyen örömteli, ennyire várt, ilyen kedves részleteket?” (In festo Nativitatis Beatae Virginis Mariae, Concio II, 8, in Tomás de Villanueva: Obras completas, vol. VII, Biblioteca de Autores Cristianos, Madrid, 2013, 266).

Ezekben a szavakban fontos útmutatást találunk hitünk számára:

kérdezzük a Szentírást és a szerzőit, lépjünk párbeszédbe a szöveggel, és beszélgessünk a kinyilatkoztatás tanúival úgy, mint barátainkkal.

Hiszen „a szentek polgártársai és Isten háza népe” vagyunk (Ef 2,19), és magától Máriától tanuljuk azt az okosságot, amely párbeszédet folytat Istennel, kérdéseket tesz fel (vö. Lk 1,34), és az eseményeket szívében megőrizve és egymással összekapcsolva értelmezi (vö. Lk 2,19.51). De hallgatásával Máté evangéliuma mintha Villanovai Szent Tamást igazolná. Hallottuk: beszámol Mária jelenlétéről, de egyetlen szavát sem idézi. Mária puszta jelenléte azonban – és benne a Fiúé – mozgásba hozza az egész történetet: Józsefét és egész háza népéét. Mária jelenléte mintegy ugrást idéz elő a nemzetségtáblában, olyan váratlan újdonságot jelent, amely nemcsak a várakozásokat, hanem egy férfi előre sejthető viselkedését is képes megváltoztatni. Amit József hall, amit elhatároz és amit tesz, valójában válasz Istennek és Mária jelenlétére, Mária teljes különbözőségére, amely meghalad minden lehetséges beszédet és elbeszélést.

Máriában az üdvösség otthonra talál: Isten velünk!

Villanovai Szent Tamás pedig így folytatja: „Nos, ami az említett gondolataimat illeti arról, hogy miért nem írtak könyvet Szűz Mária tetteiről, miként Pál tetteiről írtak, […] csak az jut eszembe, hogy azért történt így, mert így tetszett a Szentléleknek, és hogy az ő indíttatására hallgattak róla az evangélisták, egyszerűen azért, mert a Szűz dicsősége – miként a zsoltárban olvassuk – egészen benne volt (vö. Zsolt 44,14 Vulg.), és inkább elképzelni lehetett, mint leírni; történetének összefoglalásaként pedig elegendő az, amit a cím kifejez: hogy tőle született Jézus.

Mi mást akarsz tudni? Mi mást keresel a Szűzben? Legyen elég tudnod, hogy ő Isten anyja” (uo.).

Kedves testvéreim, szinte szédület fog el bennünket e misztérium előtt: lehetetlen hozzászokni! Egy kislány születését ünnepeljük, aki arra kapott meghívást, hogy Teremtőjének anyja, az üdvözítő Isten anyja legyen. És mégis

egyszerűen egy kislány születik, olyan, mint lányaink és unokáink, akiket karunkban tartunk. Ma nemes és magasztos címekkel illetjük őt, úrnőnek és királynőnek nevezzük, Isten útja azonban egyszerűbb és csendesebb volt és marad, mégsem kevésbé erőteljes és átalakító.

Ez magának Jézusnak az útja, aki „elsőszülött a sok testvér között” (Róm 8,29). Nos, Máriához hasonlóan mi is „arra vagyunk rendelve, hogy Fiának képmását öltsük magunkra” (uo.): kegyelemből, természetesen, de úgy, hogy más utak helyett az ő útját, az ő döntéseit kívánjuk és választjuk. Jézus Krisztusban Isten a legszerényebb történelmi körülményeket és a legalázatosabb teremtményt választotta, hogy kinyilvánítsa országának eredetiségét, amelyben nincs helye hatalmaskodásnak, a mindenhatóság pedig teremtésben, szolgálatban és életről való gondoskodásban nyilvánul meg.

Villanovai Szent Tamás hozzáteszi: „Engedd szabadjára képzeletedet, tágítsd ki értelmed határait, és lelked mélyén fess meg egy teljesen tiszta, rendkívül okos, gyönyörű, mélységesen istenfélő, végtelenül alázatos, szelíd fiatal leányt, aki telve van minden kegyelemmel, dúsgazdag az életszentségben, az összes erény díszíti, az összes karizma ékesíti, és Isten előtt mindenestül kedves; emeld alakját olyan magasra, amennyire csak tudod, képzeld el olyan nagynak, amennyire csak képes vagy rá” (uo.). Szent Tamás erre a csodálatos képzeletgyakorlatra hív bennünket. Végül megjegyzi:

A Szentlélek nem írta le, hanem arra várt, hogy te fesd meg őt bensődben” (uo. 9).

Kedves testvéreim, valóban így van: a szemlélődő imában formát ölt az, amiről a világ nem beszél nekünk, de már létezik; az, ami még láthatatlan, de önmagában egy újfajta erőt hordoz. Nem képzelgésről, hanem próféciáról van szó. Szükségünk van rá – a pusztítás és a bizonytalanság idején –, hogy meglássuk Isten művét, és szolgáljuk azt.

Mikeás próféta a kicsiny Betlehemben megsejtette egy békét hozó Király eljövetelét, akinek köszönhetően végre biztonságban lakhatunk a földön (vö. Mik 5,1–4). Ma pedig a mise könyörgésében a kis Máriához fordulva azt kértük, hogy „békével áldjon meg bennünket az ő születésének ünnepe”.

Igen, kedves testvéreim, el akarjuk képzelni a békét – ki akarjuk tágítani értelmünk határait, és meg akarjuk festeni lelkünkben –, hogy felismerjük: már létezik, hogy befogadjuk és szolgáljuk. Isten ajándéka ez, a Feltámadott lehelete, a Szentlélek műve.

Engedjük, hogy növekedjen bennünk a béke! Ki fog sarjadni a világban. A Jó Tanács Anyja pedig elkísér bennünket ebben a küldetésben.