ZSÍR

Zs. emléktáblája előtt, 90. születésnapján 2025. szept. 27.

Bár számtalan elmélkedésben, írásban, tanulmányban próbálták már megtalálni a megválaszolatlan kérdésre a választ, valójában senki nem tudja, hogy a lélek tüzét meggyújtó isteni szikra, az elme kibogozhatatlan kacskaringós útjain, szövevényein, az édesanya tejmelegítő, simogató szavaival összegyúrva, mikor válik verssé, olyan gondolattá, mely halhatatlanná tesz egy embert. Amikor ma itt állunk a Palócföld szülötte, Zs. Nagy Lajos emléktáblája előtt, hogy tisztelegjünk az agyagból és magányból, csillagporból és szavakból összegyúrt ember emléke előtt, mi sem tudjuk a választ.

Lehet, hogy az apai vagy nagyapai kovácsműhely vasat izzító parazsának egy-egy szikrája maradt meg a szemében, vagy magányos sétái az iskolába vezető úton az esőtől áztatott akácok suttogása épített katedrálisokat egy kisgyermek lelkében. Egy biztos, emlékeiben ott ragyogtak ezek a percek, műveiben beépült mindez, s Istennel sohasem békülni akaró, de folyton vitába keveredő természete betűbe véste kérését az Úr felé:

„Légy jó szívvel hozzánk, Uram,

kerítünk Néked égő csipkebokrot,

amelyből tündöklő kegyelmed,

minket is verhet

most és örökkön-örökké

Ámen.”

A számtalan út, melyen elindulunk, de mégis más-más irányba vezet minket, nagyon közel van egymáshoz. Hiába kémleled a végét, a szélrózsa minden irányában, neked kell végigmenni rajta. Lehet, hogy a rossz irányt már csak akkor veszed észre, amikor nem lehet visszafordulni. Terhelve az évek béklyóként körülölelő gyűrűivel, egyre nehezebb lesz a felismerés a jó és a kevésbé jó között. 

Zs. Nagy Lajos mindettől függetlenül olyan utat választott mely egyedi. Nehéz út volt, de ő szerette azt az utat. Sokan vették körül, és munkája írásai, riportjai, mind-mind a nyüzsgő élet kellős közepébe lökték. De csak a költők tudják: ,,Születésnap zsúfolt kirakatban, sivatagban“, nincs magányosabb ember a földön a költőnél.

Csak a szavakkal tud együtt élni, velük kél és fekszik, társai az úton és útfélen, még oda is elkísérik, ahová már sem az ember, sem az Isten nem kívánkozik. Valahol itt ered a költészet, a senki földjének egy kietlen szegletében, s így jut el az ember végül az ,,értől, az óceánig“. 

Így jut el a felismerésig is az ember, mint ahogyan egyik versében fogalmaz: ,,egyedül maradtam, magamra maradtan, már csak azt számolom mennyibe is került ez a vigadalom“

Nem az számít, hogy az ember életében mennyi könyvet ír, s mennyi irodalmi díjat tartanak számon az abc-sorrendbe rendezett, rendezetlen élete számbavételekor, hanem az, maradnak –e szavainak bárkiben szikrát, tüzet gyújtó nyomai. Mert nemcsak a fejfák, a beton, a márvány porlad el idővel, de az emlék is. Elfújja a csillagszél, s mint minden a teremtett világban, a csillagporból újjászületik valahol, valamikor. 

Zs. Nagy Lajos a miénk volt. Nekünk, rólunk, értünk írt, önmagának. Valahogy úgy érezte, van kiegyenlítetlen számlája az övéi felé. Talán éppen ezért jött haza élete alkonyán. Valamit keresett, valamit, amit nem talált meg azon az úton, melyet végigjárt, de már késő volt visszafordulni róla. De valószínűleg ő így volt boldog, ahogyan élt, s így maradt a sétáló magányában is végképp egyedül az öröklétben:

,, Virágtalan, madártalan,

telen-talan, telen-talan,

Ez a világ világ-talan.

Mely ágára kössem magam?“

Szülőfalujában kevesen ismerik munkásságát, s őt magát is, mert a szavakat itt is szétfújja a szél, alig maradt már belőlük valami. A mi felelősségünk összegyűjteni, mint a rőzsét a közeledő tél előtt. Csak így melegedhetünk a tüzénél, mert ,,valami nagy, nagy tüzet kéne rakni, már, hogy melegednének az emberek.

Dalolna forró láng az égig róla.

S kezén fogná mindenki földiét.“

A helyi Zichy kastélyban egykoron berendezett helytörténeti és néprajzi állandó kiállítást, melynek egyik sarkában, Zs.Nagy Lajos gyűjtemény is helyet kapott, személyes tárgyaiból, fényképeiből, könyveiből, szegényes hagyatékából, már a múlté. Lassan mindent eltakarít az idő. 

Pedig ott árválkodott az egykoron barátja, Szabó Endre által adományozott írógép is , mely most már örökre elnémulva várja, hogy valaki még egyszer leüsse a ,,ZS„ betűt rajta, hogy hirdesse, az ember addig él, míg el nem felejtik. A helyi iskolában, már nem beszélik azt a nyelvet, melyen ő mozgatta meg a csillagokat az égen, talán csak a szünetekben, a tízórai majszolása közepette. 

Most, hogy egy ideje emléktábla is hirdeti már a kultúrház falán, hogy élt itt egy ember, aki magányában , reménytelenségében, zaklatottan kereste azt a helyet a világban, melyet végül is megtalált újra, a szülőföldön. 

Van némi remény arra, hogy Zs.Nagy Lajos emlékét, megőrzik a kanyargós Ipoly mentén. Mi, akik ma itt állunk, bizonyosan nem felejtjük, hogy volt egy ember, lázadó, szegényen is gazdag, aki megszólította, meg merte szólítani a múzsák Istenét.