MAGYAR KÁRTYA

34 éve verték a magyarokat a pozsonyi lelátón 2026. szept. 16.

1992. szeptember 16-án a Ferencváros Pozsonyban lépett pályára a Slovan ellen a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. A mérkőzést a szlovákok 4–1-re megnyerték, de az eredmény azóta szinte mellékessé vált. A pozsonyi estét a fekete maszkos kommandósok tették emlékezetessé, akik a második félidőben rárontottak a magyar szurkolókra. Ami futballmérkőzésnek indult, abból néhány óra alatt a rendszerváltás utáni magyar–szlovák viszony egyik legsúlyosabb konfliktusa lett.

A Ferencváros tizenegy év után nyerte meg ismét a magyar bajnokságot, Nyilasi Tiborral a kispadon, így érthetően nagy várakozás előzte meg az európai kupaszereplést. A sorsolás a pozsonyi Slovant hozta ellenfélnek. Sport szempontból sem ígérkezett könnyű estének a mérkőzés: a hazaiak öt forduló után hibátlanul vezették a bajnokságot, 15–3-as gólkülönbséggel, miközben a Fradi a találkozó előtt kikapott a Pécstől, és több meghatározó játékosát is nélkülözte. Havasi Mihály, az FTC technikai vezetője nem is kertelt: „Az szól a Fradi mellett, hogy minden ellene szól.” Végül igaza lett. Csak éppen arra aligha gondolt, hogy a pályán kívül még ennél is nagyobb bajok lesznek.

A pozsonyi mérkőzés ugyanis már a kezdő sípszó előtt különös jelentőséget kapott. A két ország kapcsolata 1992 őszén korántsem volt felhőtlen. Csehszlovákia felbomlása után Szlovákia éppen az önálló államiság megteremtésének időszakát élte, Vladimír Mečiar kormánya pedig egyre erőteljesebb nemzeti politikát képviselt. A magyar kisebbség helyzete, a Bős–Nagymaros-vita és a két ország közötti politikai feszültségek mind ott voltak a háttérben. Ebbe a légkörbe érkezett Pozsonyba több ezer magyar, akik közül sokan természetesen futballt nézni mentek, mások viszont a határon túli magyar közeg miatt is különleges jelentőséget tulajdonítottak az utazásnak.

Az Aranyhomok fürdő egyik borozójában mintegy negyven magyar szurkolóra csaptak le a szlovák kommandósok. A korabeli beszámolók szerint az ajtó zárva volt, a rendőrök pedig az ablakon keresztül jutottak be. Huszonegy magyar szurkolót előállítottak. Váradi Lajos, a helyszínen tartózkodó magyar konzul a Magyar Nemzetnek azt mondta, hogy a rendőrség fellépése nem tűnt kellően indokoltnak, a szurkolók pedig arra panaszkodtak, hogy durván bántak velük. Aki ekkor azt gondolta, hogy ezzel letudták az esti programot, alaposan tévedett.

Másnap már a stadion környékén érezni lehetett, hogy valami készül. A magyarokkal szemben szigorú rendőri jelenlétet tapasztaltak, a stadionban pedig a kezdés előtt megjelentek a kommandósok. A Ferencváros hivatalosan mintegy 1500 belépőt kapott, de végül a 36 ezres stadionban több ezer magyar szurkoló lehetett. Sok felvidéki magyar is ott volt, akik a helyszínen vásároltak jegyet, és zöld-fehérben foglaltak helyet.

A mérkőzés közben aztán a futball és a politika végleg összekeveredett.

A Slovan fokozatosan felőrölte a Fradit, és a harmadik hazai gól után, a második félidőben megjelentek a fekete maszkos kommandósok a magyar szektorban. A későbbi visszaemlékezések szerint válogatás nélkül ütötték a szurkolókat, majd egy másik szektorban is folytatták a fellépést. Az eseményeket a televízió közvetítése is megörökítette.

A pályán közben a ferencvárosi játékosok csak annyit érzékeltek, hogy valami súlyos történik a lelátón. Telek András később úgy emlékezett vissza, hogy szörnyű volt látni a szurkolók verését, de a részleteket csak a mérkőzés után tudták meg. A hátvédnek több barátja is a lelátón volt, így érthetően nem tudott egyszerűen csak a játékra koncentrálni.

Wukovics Lászlónak már a bemelegítésnél rossz érzése támadt. Látta a kommandósokat, és tudta azt is, hogy előző este több szurkolót megvertek. A futballisták próbáltak a mérkőzésre figyelni, de a fejében ott volt, mi történhet a lelátón. A lefújás után pedig nem az volt az első kérdés, hogy ki nyerte a meccset, hanem az, hogy mi történt a családtagokkal és a barátokkal. Wukovics édesapja is a helyszínen volt, szerencsére neki nem esett baja.

Lipcsei Péter később arról beszélt, hogy még az is felmerült benne: le kellene vonulniuk a pályáról. Megkérdezte Nyilasi Tibort, de a válasz egyértelmű volt: a BEK-ben egy ilyen lépésnek súlyos következményei lettek volna. Így a játék folytatódott, miközben a lelátón magyar szurkolók menekültek a kommandósok elől.

A végeredmény 4–1 lett a Slovan javára. Lipcsei szerezte a Ferencváros egyetlen gólját. Sportilag tehát a hazai csapat megérdemelten nyert, ezt később Telek András is hangsúlyozta. De a futballeredmény azon az estén szinte másodlagossá vált. A játékosok számára sokkal fontosabb lett, hogy megtudják, mi történt azokkal, akikért Pozsonyba utaztak.

A történet ekkor már rég nem csak a stadionról szólt. Magyarországon parlamenti ügy lett belőle, a kormány hivatalosan tiltakozott, a politikusok pedig egymást követően szólaltak meg. Horn Gyula szerint aligha lehetett elképzelni, hogy egy ilyen akció a szlovák állami szervek tudta nélkül történjen. A magyar oldalon sokan politikai provokációként értékelték a történteket, miközben a szlovák politikusok a magyar szurkolók viselkedésére hivatkoztak, és jogosnak tartották a rendőri beavatkozást.

A háttérben pedig ott volt Mečiar Szlovákiája. Egy új állam született, és ezzel együtt egy olyan politikai korszak is, amelyben a nemzeti kérdések különösen érzékenyen jelentek meg. A pozsonyi stadionban pedig éppen ez a feszültség szabadult rá egy futballmérkőzésre. Nem véletlen, hogy az esetet később nemcsak sporttörténetként, hanem a szlovák–magyar kapcsolatok egyik jelképes epizódjaként is értelmezték.

Az UEFA végül mindkét klubot megbüntette. A Slovan és a Ferencváros egyaránt 15 ezer svájci frankot fizetett. A Fradi óvását elutasították, arra hivatkozva, hogy a lelátón történtek nem befolyásolták a mérkőzés eredményét. Ugyanakkor az UEFA megállapítása szerint a magyar szurkolók magatartása hozzájárult a rendőri beavatkozáshoz, a rendőrök fellépése azonban messze túllépte a szükséges és elfogadható mértéket.

A történtek után mindenki attól tartott, mi lesz a budapesti visszavágón. A Slovan és a szlovák hatóságok igyekeztek lebeszélni saját szurkolóikat az utazásról. Végül mindössze egyetlen Slovan-drukker érkezett Budapestre: egy tizenhat éves szőke fiú. Nem esett baja, a klub pedig később örökös bérlettel jutalmazta.

A visszavágó 0–0 lett. A Fradi kiesett, majd a Slovan is búcsúzott a következő fordulóban, amikor a Milan kettős győzelemmel továbbjutott.

A futball azonban hamar túllépett az eredményeken. A szurkolók emlékezete nem.

Harmincnégy év elteltével már lehet történelmi távolságból nézni Pozsony 1992-t. Lehet mondani, hogy más volt a korszak, más volt a futball, más volt Szlovákia, és más volt Magyarország. Mindez igaz. De vannak történetek, amelyeket nem lehet egyszerűen a naptár segítségével eltüntetni.

Pozsony ilyen történet.

Mert azon az estén nem pusztán az történt, hogy a Slovan 4–1-re legyőzte a Ferencvárost. Hanem az is, hogy egy amúgy is feszült történelmi és politikai közegben több ezer magyar szurkoló előtt jelent meg az államhatalom fekete maszkban, gumibottal a kezében.

A mérkőzés véget ért. A Slovan továbbjutott.

A Fradi hazament.

De a pozsonyi este azóta is velünk maradt.

Mert vannak futballmeccsek, amelyek kilencven percig tartanak. És vannak olyanok, amelyeknek az emléke harmincnégy év után is ugyanott ül a lelátón.